ha elhullanak a virágok,már nem létezik miatyánk


metsző éles fájdalomként hasít,
mint kés a húsba,
és ha el akarnál menekülni,
tudd hogy nincs visszaút,
mögötted a kapu bezáródik
és zuhansz a lelketlen valóság
felfedezetlen kegyetlenségébe
egyedül

nem is az fáj ha senki nem fogja kezed,
csak ha elengedik és te utánakapsz
és ha volna szó olyankor
könnyfakasztó volna,
ahogyan mondanád,
ha volna még hangod. erőd.
de nincs.

mint a hipnózis, olyan ez.
mint egy spirál, forog körbe
tekinteted elvész benne
s lassan úgy válsz létezésed
foglyává, mint egy tőrbe csalt állat
az erdőben, még ha kapálóznál is
nem menekülsz.

összetört már benned minden, ami élet.
fagyott lábujjaiddal hóba lépsz
ökölbe szorítod a kezed,
érezni már úgysem érzel.
a lecsupaszított valóság
meztelen testét dobta az ágyra
undorral hálsz vele minden éjjel
egyedül

csontszáraz ág hullik a földre
a kép kimerevedik,
valami fullasztó
nyomasztó
kéretlen érzés
tolul a szívedbe.
menekülnél, de nincs hová
elsápadt arcok tükrében állsz

úgy hullik rád, mint egy mázsás kő,
a felismerés tudata borzaszt el
és mint a sírkő felett elfonnyadt virágok
mint az amen utáni kimélyített csend
sírás utáni száraz könnycsatorna
sivatagi szél
olyan. olyan céltalan és keserű
a magány.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.