Ûrhajó-törött




Rég volt, hogy itt hagyott a népen engem,
Egyedül kietlen, vad idegenben.
Azóta egyre mardos a félelem,
Az odút, ahol lakom, emlékekkel bélelem.

Egy szűk gödör jutott szállásul énnekem,
Könnyű elgondolni milyen az életem.
Félig volt akkor csak készen még a tárna,
Lenn a mélyén voltam még, s ráomlott a bánya.

Nincs most más előttem, csak sok roppant szikla,
Fény nem jut be hozzám, egy árva szikla.
Magányos szívemet mardossa a bánat,
Viszontlátom valaha messze szép hazámat?

Odakint talán tündöklő tavasz van,
Én ülök idelenn, a nyúlós ragacsban.
Körben minden gyökér, agyag és márga,
Nem látom, nem érzem, a Nap milyen szép sárga.

Sorsom szörnyű mostoha,
Nem találnak rám soha,
Mert a lyuk előtt - én szegény,
Benőtt mindent a televény.




Nem tudom, nyár van-e vagy tél,
Agyam szaggat, ha bőg a szél.
Itt tán sosem szánt ekevas,
A növekvő torlasz oly magas.

Védőruhám és érzékeny testem
Megsérült, mikor ide beestem.
Nem tudok sem állni, sem ülni,
Kevés az esélyem megmenekülni.

Körülöttem a talaj nyálkás és nedves,
Összetört testemnek a mozgás keserves.
Mérföldeket futottam, lépés most megölne tíz,
A GPS-t már régen tönkretette a víz.

Ám ha bénult karom engedné,
Vagy működne a jeladó,
Még ha válaszolni is akarnának
Nem tudnák hol a feladó.

A katona az űrben is arra kényes,
Mindig az utolsó parancs az érvényes.
Mely tovább fújja a győzelmi éneket,
Szívem a magánytól lassacskán szét ered.

Mire a kereső csapat majd ideér,
Nagy árakat fizettek a vízér s a hidegér.
Testemből táplálkozik felettem majd a fa,
Nevelek egy élőlényt, ha nem jutok haza.


Sz. Nagy János









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.