Éjjel beszéltem egy angyallal



A kórházra leszállt a csendes este,
Az álom a betegeket sorban felkereste.
Ülök az ágyon egyedül – abból tudom; Még valék!
Tán mégis csak hatott a sok fura kotyvalék.
Alva ülök, vagy ülve alszom, le-lebicsaklik az állam,
Óvatosan érinti meg valaki a vállam.
Nem rémalak volt, bár ijesztő: beleremegett a térdem,
Én hozzám jött válaszolja, mikor szándékait kérdem.
Értem, szóltam! Csomagolok, bár több időt reméltem.
Mehetünk! Bár sajnálom, mert szinte alig éltem!
Azt mondta, hogy nem kell félnem: ő nem fekete angyal,
Sok időm van: várhatok még a lélekharanggal.
Jó, de mi végre?  A sorsom előre meg van írva?
Min múlik, hogy miként telik nevetve vagy sírva?
Kin múlik, hogy feljutok-e a csillagos égig,
Vagy kénköves-pokolban az időknek végéig?
Sokkal többet higgy, és kevesebbet kérdezz!
„Amint fent – úgy lent”, csak egyszerűen érezz!
Máskor is eljövök, csak ne feledj el, bízni!
Szedd a gyógyszereket, s próbálj visszahízni!
Szárnyával búcsút intett, ahogy jött úgy ment is,
Légörvényt keltve a szobában, alul is meg fent is.
Megfogadtam, hogy ha eljön én már ébren várom,
Mozdonyként sípoló, beteg tüdőmet sem bánom.
Olyan akarok lenni, mint ő; puha, könnyű, mint az éter,
Nem kell infúzió, gyógyszer meg katéter.

Sz. Nagy János












Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.