A pólusokon



Az igazi tiszta természet
Csókol vadul szájon,
Jeges bércek között,
E hideg, gyönyörű tájon.
Ragyog a napsütésben, mint a porcelán,
Ellenpontoz neki a sötétlő óceán.

Szemed vakítja a szikrázó hómező,
Nem kreálhat ennél szebbet a legjobb tervező.
Dermedt szél korbácsolta oltár,
Ezt nem dicsőíti semmiféle zsoltár.

Vadul forgolódik körbe csak a kompasz,
Lehetetlen a haladás, egyre több a torlasz.
Irányt tévesztettél, a kutyák nyüszítenek egyre,
Végül azt sem tudod már, hogy völgybe mész, vagy hegyre.

Halandó vagy, meg-megrogysz, majd végül leroskadsz,
A félelem, az amit még társaiddal megoszthatsz.
Sírodat nem jelzi finomművű márvány,
Nem kell hozzá baleset, sem egy szörnyű járvány.

Hogy túlélik: számítanak sokan e nagy kegyre,
Mind meghalnak, s a jeges orkán süvít csak egyre.
Csalókán hívogat-e túlvilági fura táj,
Nem hiszik, hogy nem lesz majd egy hívogató barlangszáj.

Nincs jártányi erőd, s dermeszt a jeges szél,
Elfogyott a készleted, s csak aludni szeretnél.
Jól teszik, ha a sarkokat tisztelik az élők,
A kalandos dolgokat mesélők.
Nem tisztelték eléggé a holtak,
Fehér lepel borul rájuk, s ki tudja hányan voltak?

Sz. Nagy János






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.