hazudnék


tetteid hazugsága volt a legsúlyosabb igazság
miközben takaró alá bújtam
és zseblámpával világítottam a könyvre
amit azért olvastam,
hogy kicsit aludni tudjak
és meséket álmodjak.

eközben álmaimban veled laktam
hozzám költöztél,
és engem pont nem zavart.
csak mások unszolására jöttem el
egy kirándulásról, amin soha nem is voltam.
azért, hogy veled legyek.

csak akkor tudtam, hogy most rontom el,
mikor felfedeztem a hangot,
ami már oly sokat súgott a fülembe
de amiről azt hittem, többé nem létezik.
de újra hozzám szólt,
hangja mint a szél, ahogyan átpréseli magát
a nyári melegben kitágult ajtó
hajszálrepedésein.

a lelkem akkor kezdett el fázni.
mint jéghideg éjszakák a sivatagban
mint a légüres térben megfagyó levegő
mintha vízben próbálnál lélegzethez jutni
olyan. olyan varázslat volt.
egy nem akarom, de mégis.
megteszem, mert így kell.

néha hazudtok. förtelmesen igazi módon.
mint egy mesét, ezt is elhinni volna jó.
ágyam felett álomra várva
villanyoltás előtt
csók a homlokomra
betekargatni
aludj jól
és másnap úgy ébredni, hogy ismerem a mesét.

porbahullás jön mindig a nagy ugrás után
és ha akarnál még hinni a mesékben,
ezt mesélném el, de sosem hagynád abba a sírást
olyan szomorú.
lépteidet hallom egy csarnok visszhangzó
üres terében.
a rosszízű valóság sárga papírra sírta a könnyeket.

utcán mellettem földre köpnek.

ha mégis jönnél egyszer, mint az álomban.
beengednélek. kapnál polcot
fogkefédnek helyet,
még az ágyamban is aludhatnál.
ide tehetnéd a könyveidet
amiket álmatlan estéimen fellapoznék néha
és ha rajtakapnál, amint olvasom,
megjátszott fintorral dobnám el magamtól.
hazudva, hogy semmi sem kell belőled.

egyszer még vacsorát is főznék,
eljátszanám, hogy csak úgy összedobtam valamit,
miközben egy áldozatnyújtás
egy hozzád intézett szeánsz
egy érted való időtöltés
megkoronázott estéje volna.
hazudnék.

viccelődnék, ahogyan te is rajtam
és érdeklődésem csekély jelét se látnád.
mindig tehetnéd, amit akarsz
és sosem kéne elszámolnod.
hazudnám ezt.
csak látnád, ahogyan galambokat etetek.
vagy virágot locsolok takarítás után.
hogy leporolom a könyveidet
és kávét főzök egy éjjel, mikor neked is nekem is.
és ha két almám volna, mindet te kapnád,
és aranyba foglalnám a nap nevét, amikor.

könyvet írnék fiúról és lányról,
valójában minden szava egy darab te volnál
és a himnuszok, amiket lopva olvasok unalmas órák
kiüresedett perceiben, mind rólad szólnának.
a könyvben volna minden, ami hozzám vezet.
kulcs,
és csak te tudnád, merre forgasd.

hóban is és tengerparton lépnék a nyomaidba,
nézném, mennyivel kisebb vagyok,
mennyivel apróbb
mennyivel törékenyebb.
sosem lennék a szolgád, csak imádnálak.
hallgatnálak, ahogyan mesélsz egy történetet,
ami talán nem is igaz,
de szép, ahogyan mondod.
és látom magam előtt.
fehér szoknyámmal játszana a szél,
lelkünkből áradna a sószagú napfény
nyári keveréke,
és csak fognád a kezem,
én a szemeidbe néznék,
és tudnám, hogy soha nem is találkoztunk.

elveszett lelkek vagyunk
elveszett világ
legalsó bugyraiban.

mennyire kár, hogy nem ismerlek meg soha.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.