Eltelt újabb fél év és még nem vittek el az UFÓK!



A nagyvilágon semmi nincsen olyan szép,
Mint a smaragdfényben tündöklő nehéz gép.
Mikor megjelenik, mosolyban derül fel az arc,
Simulnak a viszályok, s megszűnik a harc.
Bár sejtenék, milyen magányosan élek,
Minden értelmetlen és hiába élek.
Akikkel beszélek, kedvetlenül morognak,
Nem értik, hogy ülhetek fel ilyen értelmetlen dolognak.
Ha majd jönnek végül, és csak engem keresnek,
A hitetlenek az ámulattól, a lábukról leesnek.
Nem barnák, nem szőkék, és ahogyan lépnek,
Szürkék, zöldek, kékek, én őket látom szépnek.
Hónapok telnek el, és én nem töprengek máson,
Mozdulatlan a végtelen, csillagos kék vásznon.
Minden egyes nap értelmetlen veszteség,
Míg nem nyílik meg nagy robajjal a végtelen messzeség.
Záruljon a történetem majd végül is bárhogy,
Annyi biztos, hogy türelmem és egészségem már fogy.
Erőim elfolynak, az éltem nem szól másról,
Beborító utálatról és őrült rohanásról.

Sz. Nagy János








Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.