Város az erkélyen




...és a virágok neve gyűlölet.
Az illatuk gyász, félelem,
színük zsibbadó fájdalom.
S ha tüskéket növeszt az értelem,
mosolygó-zöld szerelmes arcokat,
fenn mérget ontó bimbók
fakadnak, selymükön kín a rajzolat.

Egykor nem így volt. Régen
egy életre szólt a nász,
szégyennek hívták a bűnt
s létezett hűség, szemérem.
Létezik ma is,
ahogy létezik hitves,
erkölcs, létezik Isten
és Hozzá ima is.

Csak kevesebb. S az a kevés
e világ tükrén a repedés,
feslő pompáján a folt:
melyben önmagára lát,
míg új volt, míg tiszta volt,
míg egykor mindez
vére és izma volt.

Egyre, önmagából kivetkőzve,
kifordulva
szerzett gúnyát húzna újra,
de gyámoltalan, gyönge, pőre:
csak a repedések, foltok
öltöztetik, mintha újra nőne
eleven-szép régi húsa, bőre.

Így gondolok most e földre,
melynek álom-tolvaj éje
felriasztott.
Engem nyúz és fest feketére
a holnap, a sors, az élet,
s mint cingár, akasztott lélek
ringok:
száguldanak felém a csöndből
választható menedékek.

A Város úszni látszik térben,
időben, ködben,
hullámok moccannak körülöttem,
s mégis:
fizetett nézője lettem
a Műnek, mit örököltem,
és senki nem hív, hogy
játsszak én is.

Ami csábít, idegen tőlem.
Ez a test nem az én testem,
s bár magába olvaszt,
szeretném hinni, hogy csak
foltja lettem,
s igazi nevem lesz holnap:
több virágot, és kevesebb
tüskét termünk az utókornak.

A nagy egész őrli parányom.
Morzsolom én is a végtelent,
cetlikre gyűjtöm
s osztom meg magányom:
próbálok megmaradni
annak, kinek magam hiszem,
letudni tartozásom
s nekem se legyen adósom
senki sem.

Hajnalodik. Pár óra
gondolattalanság
szitáljon minden nyugovóra.
A Nagy Kertész markában
harmat, az emberében
tűzkövek.
...és a virágok neve gyűlölet.



0:38 2009.01.31.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.