Ars poetica 2007 nyarán...

Fiatal, éjfekete párduc oson a fák között hangtalanul,
s életerő lopakszik szívembe akarva-akaratlanul.
Mintha a Nílus tenné le iszapos, éltető hordalékát,
úgy csepegteti belém a sors, az aktuális életcélját.
Lélekszilánkjaim éles fraktálok módjára összeállnak,
végtelen, párhuzamos világokat, érzéseket kreálnak.
Mégis szélsőségesen sós, maró könnyek áztatják bús arcom,
közben epedve várom,  minden mi emberi bennem meghaljon...

Ám mégis dámszarvas barcogása, ébreszt bennem perverz érzéseket,
fenyőfák érzékien levetik buja tűleveleiket.
Míg a halál táplál bennem új, fetisiszta fantáziát,
brazil, bronzbőrű nimfák, örökkön-örökké járják a szambát.
Okkult fekete mambák -tobozkagylók közt- kecsesen siklanak,
szűz endorfinok szabadulnak, bódító sztriptíztáncot járnak.
Az adrenalin sebesen fokozódik, felgyülemlik érzem,
eufórikus érzés kavarog megállíthatatlanul bennem...

2007.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.