Borongj
Agyam szövedékében bolyongnak volt illatok
Ott a süteményé, ott a bűz de ott a tied is.
Csak ülök és hallgatok
A múlt árnyát, mint fény sugarát
Visszatükrözik az ablakok.
A szemközti házban mely közel esik
Nézem magam ott könyöklök és hallgatok
És hirtelen minden házban minden ablakon
Az én képem ragyog.
Gagyog bennem az éneklő jövő.
Most ennyire telik tőle
Elveszett régi ereje.
A fák odvai, mint üvöltő szájak
A betonlépcsőn egy sor koppanás
Kihalt város, eső után.
Minden egy centiméterrel a víz alatt.
Annyi hullott hogy nem issza már a föld se.
Ami visszabugyogott, úgy maradt.
Ebben gázolok, s siratlak.
Nézem a jelzőtáblát, de nem mutatja az utat.
Sötét öblükben néma bábok, ők is hallgatnak,
A kirakatok
A főúton lebegek, cseppet se félek:
Nem hiszem, hogy elveszthetek
Nem hiszem, hogy találok.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
