2008. 12. 09.

        szabadságnak nevezed,
        mikor a kis ketrecedből
        kiengednek egy nagyobba

És dorgált az élő:
Hazugság,
Hogy most is az égre mutatsz,
Hazugság, mert ezt teszed,
Mióta az első esőcseppek
Kikezdték
Öröknek szánt másodat!
Azt mondod, lepereg rólad,
De lassan kioldódik
Belőled is a nemes.
Az idő bokszzsákja vagy,
Törmelékké válsz,
Élettelen fatörzsként
Szédülsz le
Hamis magaslatodról.

És válaszolt a szobor:
Körbenőttek a fák,
A borostyánindák
Mélyen belém kapaszkodtak.
Ahogy a csonton a hús, húson a bőr,
Úgy fed be a zöld moha.
Így vagyok, tehetetlenül,
Miközben a víz a repedésekben
A hajnali faggyal darabokra feszít,
Mint a tudat, az út és az igazság,
És én csak hallgatok.
Mégis hogy lenne örök,
Aminek teste van?
Úgy állok előtted, mint halálraítélt,
Példa a némán tűrt pusztulásra.
Ne mondd, hogy szabad vagyok,
Csak mert a tiszta ég alatt
Raboskodom a mozdulatlanságban.

És csak álltak bambán, szemben,
Az élőként kiáltó szobor,
A szoborrá halkult élő,
És apró évszázadok alatt
A halálban örök ellenségek
Lassan egymássá lettek.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.