Suttogva egy fotelban
Itt
Az élet
A semmiből
A semmibe tartó
Kényelmetlen utazás
Kapaszkodunk az ülésbe
Persze érezzük, hogy műbőr
Elidőzünk néha, csak merengünk
Gyakran azt sem tudjuk merre járunk
Míg egy napon a jegyünkért kutatunk
Álmunkban támad minket a sötét
Reflexből napszemüveget húz a
a sok gömbfejű fémhenger
Aztán már késő hogy
Leszálljunk csak
Integetünk ki
Az üvegen
Át
Amikor hirtelen
Rájövünk hogy
Ez nem is vonat
Hanem egy régi
Tengeri vitorlás
Amit a legkisebb
Szél is felborít
És akkor rögtön
Hálásak leszünk
Hogy legalább
Eddig eljutottunk
És azért is hogy
Csak most kellet
Szembesülnünk
Ezzel a ténnyel
Kérem, soha nem késő
kipróbálni a füvet.
Ejtőernyőzés előtt,
vagy csak sétálni a tetőn,
míg a hold felpattan.
Hiszen az ember addig marad
normális csak,
amíg időnként megőrül
(mindegy, hogy egyedül vagy másokkal
hangosan vagy épp suttogva egy fotelban),
és azt mondja – Állj hideg kőkorong!
Most egy malomban őrlünk.
Őrölünk aztán őrjöngünk, hogy örülhessünk annak, hogy őröltünk.
Aztán már az őrölésnek is örülünk,
mert tudjuk, hogy egy nap majd
annak örülhetünk,
hogy eleget őröltünk ahhoz,
hogy már csak őrjönghessünk.
vagy valaki megoldja
még idejében a dolgot
és aztán már csak
ül a hintaszékben
és pipázgatva nézi
ahogy a naplementében
felborulnak a vitorlások
- Na mindegy is, tégy belátásod szerint.
Igen, te! Aki olvasol.
Aki most kritizálja magában
a jó öreg kiszólásos módszert,
vagy csak mosolyog azon,
hogy ez milyen jópofa.
Most épp rádöbbenésem van,
ne nagyon zavarj bele.
****
Igazából csak felsuttogtam
ezeket a szavakat a papírra,
és közben
azt vettem észre, hogy írok.
A nap is rég lement már.
Ideje felmászni a tetőre,
mert a hold
nagyon sértődékeny jószág.
Viszek magammal cukorkát,
az jól jön, ha az embert
vérig sérti egy égitest.
Remélem a szembeszomszéd
(aki művész) kint ül a gangon,
Ilyenkor mindig engem fest,
Aztán beszélgetünk.
Felmegyek hát
…
- Semmi baj pajtás! (Mondja, és mellém mászik) Az ember nem mindig válogathatja meg a holdját.
- Pipázgatunk egyet mester? (teszem fel a szokásos kérdést)
- Ne hülyéskedj, már a számba lóg, csak adj tüzet! (mondja és beletörli a kezét a kék festéktől maszatos nadrágjába, amit két sárga, zöld, csíkos hózentróger tart, valamit ugyancsak ez a csíkos csoda felelős azért is, hogy a piros favágóingje a nadrágjában marad. Nekem elhiheted, az remek dolog. Nincs is annál kiábrándítóbb, mint amikor egy öreg, kissé leeresztett, hobósérós festő, félig kilátszó hátsófertállyal hajolgat, hogy felvegyen egy elgurult kéménycukorkát az ereszből. Ezért is vettem neki a nadrágtartót. Asszem’ még 3 éve, születésnapjára.)
- Nincs nálam! (tapogatom pöttyös köntösöm zsebeit felháborodottan)
- Nálad mindig van! (hitetlenkedve ráncolja szemöldökét)
- De most nincs!
- Na várj… A kutya fáját, hová is raktam? Lesz nálam valahol egy gyufa. Igaz, hogy 32 éves, de határozottan emlékszem, hogy akkor raktam a zsebembe egy gyufát. Az meg ugye nem romlik meg, mint a bodzaszörp. Még bontatlan. Biztos voltam benne, hogy egyszer kelleni fog. Ez hihetetlen… Hát én ilyet még nem pipáltam, hogy ne pipáljak egy gyufa miatt.
A nagy tapicskolás, ruharázás közepette, csúszásnak indul a tetőről lefelé, (persze észre sem vette) és aztán a szélén egyszer csak eltűnt. Nem ijedtem meg, nem ez volt az első eset. Tegnap egy macska után ugrott le a tetőről. Természetesen most is az utolsó pillanatban megtalálta a gyufát, és az egyik kezével még éppen bele tudott kapaszkodni, zuhanás közben az ereszbe. Így fél kézzel lógva a másik szál kezével meggyújtotta a gyufát, és pöfékelni kezdte a pici ébenfa pipáját. Aztán felnézett rám, ezt azért tehette, mert én a kapaszkodó keze mellé ültem, lógattam a lábam az ereszről lefelé.
- Fiam! (Mondta két füstkarika között) addig boldog az ember, amíg időnként eltudja felejteni, hogy ember. Időnként! Az akinek eszébe sem jut, hogy mit jelent embernek lenni, lehet, hogy boldogan éli le az életét, de elmulasztja azokat a pillanatokat, amiket az Óciás azért rejtett el a végtelen és a semmi között, hogy ne felejtsük el, „az életnek nincs súlya”. Ha ezt szem előtt tartod, nem csak boldogan élheted le életed minden percét, hanem meg is élheted igazán mindazt, amit az ostobán boldog emberek észre sem vesznek. Ne a világot röhögd ki, hanem mosolyogj a saját lényegtelenségeden. Akinek nem fáj a világ, annak nincs szüksége az őrületre. Így van, vagy nem így van? (bólogatok) Pedig az őrületért érdemes épeszűnek maradni. Nekem elhiheted.
- Neked elhiszem! (mondom, és elveszem a pipát) Mikor mutatod meg a képeket amiket rólam festesz?
- Minden este ugyanaz a kérdés. Megmondtam, ha meghalok a tiéd mind.
- Ugyan már! Túl öreg vagy a halálhoz!
- Tudom(mosolyog egy hatalmasat, majd egy mozdulattal felugrik a tetőre)
- Akkor miért nem mutatod meg?
- Mert még nem vagy elég őrült!
- Ember! Minden nap a holddal randevúzok, és a szakállas Mary Poppins-al ücsörgök az eresz szélén.
- Semmit nem tanultál! (feláll, majd előhúz egy régi fényképet a kéményből) Látod ezt? (odanéztem, aztán vagy egy órán keresztül kikerekedett szemekkel, leesett állal bámultam a képet, míg végül kinyögtem)
- Nem látok semmit!
- Na végre! Akkor felkészültél! Holnap megláthatod a képeket! (közben kikocogtatta a maradék hamut a pipából)
- Várj! Akkor meghalsz?
- Ne izgulj! Soha nem is léteztem.
- Nem olyan nagy meglepetés ám!
- Persze, hogy nem (mosolyog megint)
- És akkor holnap nem is jövünk?
- Így ahogy mondod fiam, a mai búcsú lesz az utolsó!
Aztán egy darabig csak ültünk egymás mellett.
…
- Akkor pipázgatunk még egyet mester?
- Ne hülyéskedj, már a számba lóg, csak adj tüzet!
…
„egy nappal később”
A biztonság kedvéért ma is, azaz a tegnaphoz képest holnap is felmentem. Egy darabig csak álltam, néztem az üres gangot, aztán a holdat, aztán a gangot, aztán a holdat, míg el nem ejtettem egy könnycseppet. Számba vettem a saját pipámat, elővettem a tüzet is, amikor egyszer csak ez hóbortos vén fütyi hátulról előrenyúlt, kikapta a számból a pipát, és helyébe belerakta a sajátját.
- Ne ezt a szart szívd, hányszor mondjam neked!
- Ó öreg, hogy szakadna be alattad a cserép! Hol vannak a képek?
- Itt ni! (Mutatott a háta mögé egy nagy lepányvázott kupacra.)
- Megnézhetem?
- Meg hát!
- És mi van a halállal? Nem úgy volt, hogy a tegnapi köszönés az utolsó fiam meg blabla?
- Mi művészek máshogy halunk. Én nem festek többé.
- Na nemá’ ! Ez azért elég nagy kibaszás! És mi van az utolsó elköszönés dologgal?
- Na jah… Hát majd csak kezet fogunk.
- Jóvan’ öreg. Még szerencse, hogy van mit a pipába tömni.
- Még szerencse... Jut eszembe. Megtennéd, hogy holnap ágyékkötőben jössz fel?
- Mi van!? Nem, nem kérdezek semmit. Megteszem, de aztán semmi matyizás!
- idióta! Azért kell, … mert szóval holnaptól szobrászkodom.
- Az fasza… és persze megint akkor mutatod majd meg, ha meghalsz mi?
- Persze! (szokásos mosoly)
- Na akkor csak szépen cipelje le ezt a halom képet a kis odújába, és majd megnézem az összeset egyszerre.
- Rendben fiam, ahogy érzed.
- ,egyiken sincs semmise ugye?
- azt te most biztosan nem tudod meg.
Dörmögtem még egy darabig magamban, aznap este nem beszéltünk többet, csak pipáztunk, néztük a holdat, néha a gangot, aztán a végén, mint amúgy rendszerint, elbúcsúztunk szigorúan vigyázva arra, hogy ez kézfogásnak minősüljön és én még most is azon idegeskedek, hogy mennyire bele lettem húzva a csőbe. Tuti semmi nincs a képeken. De mi van, ha mégis csak van? Vagy nincs? Vagy van?
Itt
Az élet
A semmiből
A semmibe tartó
Kényelmetlen utazás
Kapaszkodunk az ülésbe
Persze érezzük, hogy műbőr
Elidőzünk néha, csak merengünk
Gyakran azt sem tudjuk merre járunk
Míg egy napon a jegyünkért kutatunk
Álmunkban támad minket a sötét
Reflexből napszemüveget húz a
a sok gömbfejű fémhenger
Aztán már késő hogy
Leszálljunk csak
Integetünk ki
Az üvegen
Át
Kiszúrásból, nem fogok ágyékkötőben felmenni….
Aztán már az őrölésnek is örülünk
Mert tudjuk, hogy egy nap majd
annak örülhetünk,
hogy eleget őröltünk ahhoz,
hogy már csak őrjönghessünk
…
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Kötetben: A füst
