Bármidet odaadnád egy definícióért

A _differentia_, amely nagyon is _specifica_,
már megvan. Úgy borítja ruhádat, szobád bútorait, az emberek
arcát, akik néha a barátaidnak nevezik magukat, mint az üveg;
mint valami gyémántkemény, minden termodinamikai
változásnak ellenálló,
súrlódásmentes jéghártya.
Látszólag minden közeli, közvetlen, egyértelmű, akárha itt, veled,
a kezed ügyében lennének.
mégis, ha utánuk nyúlnál, hogy megfogd, hogy birtokold őket,
mint mindenki más,
lesiklik róluk a kezed,
és minél erősebben markolnád, ki- és elsiklanak:

helyrehozhatatlanul messze, mint az elejtett
karikagyűrű a tó jegén.

A _genus_ azonban, amely akár a szó leggyengébb értelmében is
_proximum_ lehetne,
hiányzik.

Pedig te próbáltad. Megszállottan.
Vastag könyvek a reszkető neonban.
Az asztalon kávéscsészék (négy, de inkább öt).
Ha ki is merészkedtél a könyvtárcsendből,
Csak nagy dossziékkal a hónod alatt.

Kopott zöld mappádban ott szunnyadtak
A reménnyel teli hipotézisek.

Minden levéltárban ismerték az arcod. (De te nem ismerted az
övéiket.)

És szinte előre tudtad már a választ
Hogy ez se
És így se
És egyik se
[…]

Ott ragadtál hát.
Messze tőlük.

Testek
Lelkek
S immár a szellem számára is
megragadhatatlanul

----

Definíció nincs.
Csak távolság. Hideg. Üveghártya.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Híd (Újvidék), 2008/02