Szögesdrót szindróma
Szögesdrót szindróma
Szögesdrót a kerítés felett. A kapun túl ott a műút, a szabadság. De vajon ez lenne a szabadság? Hányszor érezted magad ott kint fogolynak? A saját éned belső foglyának. A tested, az érzések foglyának. Hol is vagy szabad? Szabad csak itt lehetsz önmagadban. Felteheted a rengeteg kérdést, a miérteket, választ csak önmagadtól kaphatsz. Amikor szorongat a düh, a kétségbeesés, a félelem, a fájdalom, amikor úgy érzed nincs kiút, nincs segítség, minden elveszett, akkor tekints önmagadba, ki is vagy te, miért vagy a világban. Szeresd magadat! A kerítés melyik oldalán vannak a dilisek, és melyik oldalán vannak a normálisak? Az emlékek benne vannak minden sejtedben, bevésődtek kitörölhetetlenül. Tudni kell velük együtt élni, szembenézni, és ami fáj azzal is megküzdeni. Ehhez erő kell, nyugalom, béke és szeretet. Ha szereted önmagadat, másokat is szeretni tudsz majd. Ha elengeded a dühödet, átjár a béke nyugalma. Ne haragudj magadra, ne vádold, akkor te sem vádolsz majd másokat, elfogadod őket olyannak amilyenek. Ha valaki rosszat tesz neked, megbánt, ne rágódj rajta, nem érdemes. Engedd ki a gőzt, megkönnyebbülsz. Szabadon száguld a lelked a gondolatok lassú szekerén. A múlt már távoli varjúkárogás lesz csupán. Itt élsz a mában, a jelenben, hát tedd szebbé, és a jövő bearanyozódik előtted. Néha kell a szenvedés is, hogy vinnyogjál, mint a megvert kutya, mert a szenvedés is lehet hasznos, ha másra nem, hát arra, hogy megmutassa, hogyan lehet másképpen, mit kell tenni, hogy legközelebb ne hibázd el. Ha fáj is a lelked, engedd el a fájdalmat, csak úgy bele a szélbe. Ne akarj más lenni, mint aki vagy. Add önmagad, békülj ki éneddel, a fájdalom is része az életednek. Tudni kell nemet mondani, nem mindig csak adni, de kapni is kell. Lásd meg a dolgok jó oldalát, gondolataid legyenek tiszták, mint a gyémánt. Ugye milyen értelmetlen a világ, ami körülvesz? Találd meg benne a szépséget, csak éld benne az életedet, hagyjad, hogy sodorjon magával a jó. Testedet majd átjárja a nyugalom, a megbocsátás bizsergető érzése, szíved egyenletes lüktetése, mely szállítja az energiát minden sejtedhez. Ha szeretsz valakit csak őszintén tegyed, igazán, tisztán, még akkor is, ha a szeretet nem talál viszonzásra. A szeretett lénynek a hangja, a látványa is felvillanyozza érzéseidet, hát, ha még hozzáérsz, megsimogatod. Ha hibáztál is, tedd rendbe, gondold végig, hogy legközelebb ne így legyen. Tereld agyadat a boldogság felé, és a gyönyörűség fogja elárasztani belsődet. De mi a lélek, a bűn, a bűntudat, hol lakik az Isten, mi is az a végtelen? Miből lett a világegyetem? Ősrobbanás? De miből, és hol a vége? Ha vége van, mi van utána, mi volt előtte? Honnan jött az ember? Evolúció, ugyan. Hol a bizonyíték? Darwin, na persze. Annyi év után az ember után miért nem jött létre egy újabb, magasabb rendűbb faj? Te vagy az univerzum, csak vedd észre, te vagy a mindenség, a teremtő, a szeretet. Benned él, lüktet a jövő. Asztrál síkon lebegnek körülötted a lelkek, csak nem vesszük észre őket. Meghasad a tudat, már nem a tiszta ész diktál, az elme vakvágányra futott, kisiklott. Megint itt vannak a miértek, és hogyanok. Körbe körbe táncolnak az éjszakában. Az álom messze jár, csak gondolataid állnak sorban, hogy beengedd őket, magadévá tegyed. Szeretem, ha meghallom az őszi avar zizzenését a reggeli ködben, amikor a Nap csak pislog a fákra. Az alma piroslik, de a dér fehérre leheli be a zöld füvet. Langyos még a délelőtt, a padon betegek, a fűzfa illegeti ágait a déli szélben. Ott ülsz te is velük. Azt kérdezed magadtól, meddig. Jön feléd a drága, ruganyos léptekkel, és szívedet a gyomrodban érzed. De nem érintheted meg csak a tekinteteddel, azzal követheted őt titokban. A fűz szomorúan bólogat fejed fölött. Sajnál. Téged nem kell, hogy sajnáljanak. Szedd össze magad! Jön az éjszaka. Már sarlós a hold, elfogyott mint a reggeli kávé. Nem szabadna itt lenned ezen a pokoli helyen, ahol megfeszül a szögesdrót, mint megannyi idegszál. Ki kéne tárni azt a nagy kaput, kirohanni rajta, bele az objektív szabadságba, hogy szabaduljon ki belőjed az energia, ami eddig benned lappangott. Tépd szét kínjaidat, lelked dobja le láncait, repülj mint a sas a magasan a felhők között, bele a vakító fénybe.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.
