A fenevadak

Fekete betonra hullanak a hópelyhek.
Néma pillantásod kimondatlan szavak
keringője.
A gyertyaláng néha meg-megrándul.
Menekülünk valami elől,
Egymásba kapaszkodva,
egymás létezésének
fekete kőhatárain kívül. –
A nyomunkban vérszomjas vadállatok.
A húsunkat akarják, a lelkünket –
A tiéd. Az enyém. Mindent, ami
valaha is hozzánk tartozott… Széttépni. Felfalni.
A vérünket inni.
Menekülünk, de csak
a peremen döbbenünk rá,
hogy saját
magunk és egymást üldözzük,
mi, csak mi vagyunk
a sötét fenevadak…







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.