Búcsú

Kompromisszum.
Milyen furcsa szó,
mint a kapcsolat
miben vagyunk.
Hullaként merengve,
akár egy méla oposszum.
Szinte lélegzetet sem veszünk,
csak ha, nagyon muszáj,                              
ha már feketéllik a szám,
ha nézel rám, és már nagyon fáj.
Látod, hogy rohan köröttünk a táj?
Mi csak állunk a csendben,
a megszokott rendben
- tudod, kávé az ágyban,
szex, egy héten hármat -
az óra megáll, a ráncokkal
most, nem versenyez tovább.
Néma dal szalad kettőnk között,
a sok hangjegy madárként
száll a fejünk fölött.
Fojtogat, pókhálóba köt.
Várnak ránk, ha rezzen a test,
ha a gondolat falakat növeszt,
ha magad köré emelsz
sok, sok, nevetséges szerepet.
Ha magam építem, rakom
sziklára, a köveket.
Alkalmatlan vagyok hozzád,
vagy az egész világhoz talán.
Jó kis talány!
És ezt mindig elismétlem,
ha jön, ha megy valahány.
Miért pont te ne lennél,
kinek ne említeném,
hisz többet érdemelsz.
Egy biztos, nem engem.
Bár most fekszem, álmodom,
Kinyúlva, mint egy báb, ágyamon.
Az ENYÉMEN! Nagy a fájdalom?
Néha nagyot rúg a lábam,
csikorog az a fránya fog
- Istenem, mennyi vállat harapott –
fel kellene kelni, mindennel
szembe nézni, de most azt
hiszem így jobb.
Ha számodra szétesik a világ,
ha minden könnyért én vagyok
a hibás, ha kell, elismerem.
Rúgj belém, lépj tovább.
Ugye azt hitted ami eddig
volt nem lehetett más, mint
egy paplan-álom, keskeny,
ringó, fűzfaágon.
- plusz, pár csillag a fejed fölött -
Lehet, de ami ezután jön,
nem a kimondott kikelet.
Ne kelljen felrázni, állandóan
rád vigyázni. Újra kérdezem:
nos, ismerős-e táj?
Nélkülem mintha frissebb,
Élettelibb. Talán…











Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.