Fekete delíriumok (I.)

Fekete kupolákba

csapó villámok, téglákon

áthatoló elektromos őrület,

szívek burkát

széthasító ostorok.

Acélláncok összefűzte,

soha ki nem mondott

szavak egy rácsok

felszabdalta bálterem közepén.

Állnak. Nézik a semmit,

bámulnak előre és vissza,

a tér magába fagyva

megváltásra vár.

Kék vénákban keringő

öröklét-vér,

a hatalom

mozdulatlan tébolya.

Felhangzó, majd elülő

sikolyok, áram átjárta,

fekete bársonyleplek

spiráljában rángatózó kezek.

A lovasok most

a két nem-létezés

közti üvegfolyosón

vágtáznak át.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.