Juliska sírkövére
(avagy hogyan születhetett a disztichonban írt sírfelirat)
Zörren a fű, csak sarló a hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.
Fehér ruhában deli leány,
Jár-kel az éjben s tovasuhan,
Ajka bíbora oly halovány,
Mint halott nejem éppen olyan.
Zörren a fű, fél lett már a hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.
Zordon élet élni nem hagyád,
Képzetben hozod vissza elém,
Lénye a múlté s vidám dalát,
Idézni túszként alig merém.
Reszketeg láb lépni, ha tudna,
Ömlő könnytől, ha látna szemem!
Ne menj el még, ne hagyj itt! Julcsa!
Keblemre jöjj édes-kedvesem!
Zörren a fű, teljes már a hold,
Fellegek úsznak, alant járnak,
Villan a képzet s szertefoszol,
Jőnek helyébe rémes árnyak.
„Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézvén bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!”
(Arany J. Dig. összes, 627. o.)
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.