Vietnám


A szép új világban, az emlékek fakulnak
Gyarló őslakói, emberré vadultak
Az dzsungel törzsei még ma is füstösek
A tanúk már halottak, a nyomok üszkösek

Az élet ára pénzben sosem mérhető
Istentől talán még… irgalom kérhető
De igazság nem volt   és nem is lesz soha
Ez most az erő!- a „sötét új kora”

Akkor ott’ néhányan, komoly tétet tettek
Élet és a halál, urai ők lettek
Emberek ezreit küldték a pokolba
Sosem volt elveket, érveket sorolva

Erdőket égettek gyermeket gyaláztak
Egy szerencsétlen népet, a porig aláztak
Ifjaik lelkeit áldozták hiába
Buzdító szavakkal elébük kiállva

És este a pezsgő hűvösét élvezték
A kiszabott’ kínokat ők sosem érezték
Zászlóik alatt, könnyet nem hullattak
Milliók szenvedtek, ők belőlük mulattak

Feketék, fehérek, a sárgák ellenében
A szivárvány elsápadt, szörnyű szégyenében
Ember az embert, nem látta, csak ölte
Nem volt mit temetni a véres anyaföldbe  

A föld szíve meghasadt s ott fiait rejtette
Isten a gonoszért könnyeit ejtette
Siratta a létet teremtő hat napot
Átkozta a számtalan háborúzó papot

Vége lett a harcnak, de a gyász megmaradt
Rothadó keresztek a könnyező fák alatt
Emitt csonka lábak és elszabott arcok
Elvesztett remények, őrjítő kudarcok

Amott sűrű könnybe elfojtott érzések
Választ nem ígérő szomorú kérdések
Hasznot hozó filmek, hol mindig jó a rossz
Mocskos a büntetlen, de ártatlan a gonosz

A folyosók falait, ma turisták csodálják
Gondol rá valaki?! Itt egykor a halál járt!!






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.