Az Idõ tánca a József-körút felett

Öntudatlan,
pulzáló katlan
szárnya tapad (mint a paplan
félájult-szép pillanatban),
lángja-torka Napban
oszlik szakadatlan:
hol dühös,
mégis különös
mozdulása mozdulatlan,
ám ösztönös-
a lét és tudat kölcsönös
ölelése, vágya
ami gőz és pára
csapódik homlokára
majd szökik
tovább, lökik
nagy sokára
bágyadt szavak,
hangok,
tegnapból dagadt
hantok,
s fogadják az utca felett
magasan éneklő imák,
s kinek jussa lehet,
a még parázsló pipák
és széles hasú lila álmok
ezt a nyári miatyánkot.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.