Utolsó tangó




Nyolcvanhárom év de nem hibáztatok senkit,
csak köszönöm Nektek, hogy itt lehettem.

Kicsiny házamra talán utoljára esett hó,
-amit még én is láthatok.
Emlékekkel érkezik most is a tavasz,
s ajtót tör a havas tájra.
Itt vannak a múlt rügyező fái, a feledhetetlen illatok.
Az örök megújhodás, mely most nekem lassan véget ér.

Barlangi lehelettel érkező megtisztult víz, ismét új utat tör magának,
kérés nélkül érkezik, mégis befogadják.
Kis patakom mellett ülök most is, a gesztenyefa árnyékában,
mint oly sok éven át...
s csodálom e természet fenséges szép táncát.
Dacolva az idővel ,Ő mindent legyőz,
s én alázattal közeledek felé ma is.
Hisz gyermek vagyok hozzá képest,
Ő táplálta a talajt, a talaj „gyümölcse” táplálta a „magot adót”

Most hideg karsztvízbe merítem bánatom, félelmemet.
Sóhajtok, s őszintén vallok előtte.
Válaszolj! Lelkem paránya jelen lesz a vízben, mikor már nem vagyok?
Tükrödben feltűnik e, ez a kéz mely lágyan simogatott.
Az Ősi szellő megrezzenti a fák lomkoronáját,
madár reppen, s ég zeng...
Zivatar..., hogy nem vagyok.

Ott leszek.

Nem hagylak el kicsiny szerető falvam.
Ott nyugszom majd az öreg templom mellett,
s magammal viszem a téli kemencék illatát,
a levegőben látszó fagyott leheletet.
Melyet a bánat sző be,
s a szőlőtőre fagy.











Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.