Vágyak Tengerén








Az öreg bácsi lassan kortyolgatta a levesét,
A csajka engedett a vén szorításnak.
A remegő kanálból, ki-kilottyant a meleg leves.
S a hidegben mély fehér árkokat ásott a fájdalom.,

Közben behavazott…
Elmúltak az egymást váltó évszakok.
Most…
A fájdalom árkait hó lepi.
Mindegyik egy katona sír,
végtelen lövészárok.
S az „Elhallgatott” fegyverek.

Az apó, kinek fehér szakállára
Kiül a dér, csak várt.
S együtt nőtt a fákkal,
Együtt pihent az este, a szívbezárt vággyal.
Ott volt ő a hókristályokban,
A zúzmarában a fákon, és csak figyelt,
S leste e kietlen tájon, hogy mikor jő…

Pedig elmúlt az idő,
Az árkot ásó meleg levest rég betemette a hó,
De ő csak várt, nem engedte el a kihűlt fém csajkát.
Szorította magához, az elmosódott kópiát,
Melyre, ha ránézett ismét láthatta Szeretett fiát.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.