AZ IRGALMAS ANGYAL


                                             A Regent ház halottainak

Habzó lángok közt vajúdott a jövõ s romokat szült.
Fordult rendjén forrt a világ: madarak lezuhantak
kõvé fagyva, s a házak a rõt levegõbe röpültek;
sírba lapultak az élõk, és vonakodtak a holtak
sírjuk mély üregébe leszállni: csapongva suhantak
rõt denevérszárnyon, nagy körbe keringve a tornyok
fáklyák füstje körül, vagy a hóba heverve az utcán
tárt szemmel bámultak a napra. Az égen a tankok
lánca csörögte dalát, s kora nappal a csillagok izzó
lángjai lógtak a felhõk közt, fejjel lefele, mint
légi bitófákon, s lila nyelvük alatt a kövér gyász
fújta szelét. Lovasok lovagoltak a kába ítélet
kürtjét érc szájukra szorítva. Fütyült a mennyország
s köpte golyóit a télbe. Halált havazott a magasság,
s aknák vándor véi vonultak az alkonyi ködben.
- Így forrt itt a pokol. Nagy vemhe kinyílt s kiokádta
emberi dúvadait. Hat hétig a hajnal üvöltve
tört ki az éji sötétbõl, nyalta a vért, vörös ínyét
villogtatva rohant be a síkon, s falta a hullák
jég tetemét. Farkasfoga volt és kénszaga. Este
elhallgattak az ágyúk, s szerte kigyúlt a dühös tûz.
Éj lett. Fellege trónján föltûnt zordan a Vár dúlt
romja fölött talpig feketében az Angyal. A várost
nézte, az élõket számlálta.
                                               A Pince sötétjén,
téglák halma alatt száz ember sírt, kacagott és
õrjöngött. Hajukat tépték; szeretõje szemében
látta a téboly ezüst jelenéseit úszni az ifjú,
térdre borult s öklével a tompa betont kalapálva
kurta szerelme nyarán zokogott. A sarokban a vének
jajgattak s nyöszörögtek. A Pince suhant a vak éjjel
lusta vizén, bús bárka, suhant a Halál szakadékos
partja felé. Levegõje fogyott. Lobbant s kialudt a
gyertya. Egy ajk szomorúan imát rebegett; remegett még,
s elnémult. Nem hallatszott, csak a csontba hasító
körmök tánca.
                         Az Angyal a felhõn ülve a várost
nézte közönnyel, unottan.
                                            A Pince ködében a hangok
halkultak. Most fölkelt lassan az Asszony a padról
(már csak az ösztöne élt, szomorú, szép teste halott volt),
fölkelt és pihegõ kicsinyét a magasba emelve
szólt (csak a lelke, az elröpülõ, még visszatekintve),
szólt: „Uram, irgalmazz.”
                                            Mind meghaltak, csak a kisded
élt a halott karokon.
                                   S ím az Angyal a fellegi trónról
gyorsan a földre suhant
                                           s azt is megölte.

1945 március





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Kötetben: Odysseus énekei (Budapest, 1997)
Kiadó: Új Ember Kiadó