Porcukor

S ahogy öreg nénik, úgy görbül
az összes szombat délután.
A karod köré tekeredik,
lehunyja szemeit,
mosolyog, mert tudja,
hogy kevés kell
és megreped és  
a városra fog fojni
az este.
S csak tudni fogod,
hogy múlik a szombatod,
múlik minden szomorú szombatod,
s lobogva jönnek azok a pökhendi vasárnapok.

A porcukros szél a hajam alá bújik,
a blúzom alá,
pont nálam akar elrejtőzni,
mintha nem üvegből lenne a testem,
s rajta nem üvegből lenne ruhám,
mintha gondolataim nem lennének
mind-mind zöldes-fehér üvegből.
És ha mosolygok a szélben,
az mindig annyi port hint mosolyomra,
hogy utána ropog a fogaim közt az a porcukor,
ami egy séta finom megjegyzése,
a por simogató puhasága,
mert ha ujjadat finoman végighúzod a lelkemen,
rádkenődik az a finom réteg por,
amit egy séta hagyott rajtam,
s ami még ropog a fogaim alatt.
...







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.