Fáj?
Fáj a seb? Had fájjon,
egyszer ki kell, hogy fakadjon.
Inkább én tépjem szét,
mint az, aki ott van melletted.
Rám vethetsz átkot,
engem gyűlölhetsz.
Nem számít, nekem mindegy,
akár kamasz az anyjától,
elszakadtam tőled.
Miközben magadba zártad
két marokkal gyűjtött bánatod,
nem vetted észre, a másik ott hagyott.
Dehogy hagytalak,
csak ámítom magam.
Áldott kínt vágtál hozzám,
először szétfacsart.
Elveszettnek hittem mindent, minket.
Aznap a várost fentről néztem,
felette pára úszott, lángolt
a pusztuló napfényben.
Egyszer szemedben láttam ilyet,
egy másik hegy, másik történetében.
Ott még hittem, miben is?
Talán a hidegben, az ösztöneinkben.
Ránk dőlt az ég súlyos hófelhőivel,
kint feszített a fagy, bennünk
a jövőtől való félelem.
Azt mondtad, egy egész életet
láttál mozdulatomban,
pedig csak arra gondoltam,
milyen lehetne lázadó,
gyermeknyi tested karomban.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.