Járta útját a vándor

Járta útját a vándor, naponta a porba,
Sorsa  rá ily’ szerepet osztva.
Szeme szürkéhez, füle néma tájhoz szokva.
De egy ponton torpan az otromba csizma.
Szál virág láttán válik a világ, lidércből mesévé .
Vonja be szívét, színével, mámorítja illata italával.
Világ válik valóra, szivárványt húzva, szirmokat bontva.
Dalolva jár már, kertjévé téve a pusztát, egyetlen virága.
A vándor, vele vízét, Ő üdítő létét, élet értelmét, megosztva.

S jő a nyegle lovag  drága paripán.
Erénye erszénye, hite, híre- tudata a világban.
Szokva hiszi, hogy övé, neki teremtve a világ.
Megszerzé Ő, ahogyan szokta,
Díszes kardjával  egyetlent suhintva, s hajol a virág.
Szakajsztja Ő, a vándor becses, vágyott-vágyát kalapjára.
Rátévedt pillantástól boldog a virág.
„ Micsoda ló, micsoda úr, micsoda pompa,
Bizonyíthatok végre, magam ehhez mérve.
Keresett boldogságom ettől remélve.
Mutatva világnak, magamnak, érdemes vagyok érte.
Hálám, ha jőni tud, s jut rám drága perce,
Nem kérdem sose, később is lesz-e.
Örülök ha jő és vágyom őt, ha távol’,
Eldobálok mindent lépte útjából.”

Talmi szerelmet hazudva  hol nincs,
De tagadva, ha lelve máshol, bőven teremve.

Beér az úrfi, hol széke, a fehér várba,
És hódolók serege várja.
Hízelgő kéz, hogy ura kegyét vegye,
Cseréli puszták ékét, döjfös, nemesb virágra.
Hullik amaz  sikítva a porba,
Hangját  csak lélek hallhatja.

S a vándor  fejét most felszegi,
Lelkével az irányt kémleli.
Tudja ő már  s várta ezt  attól fogva,
S most rohan az otromba csizma, bizonyosságot kutatva.
A várig az utat  hamar befalva.
Mire érkezik, már betódult a tömeg,
Maradtak a tiport nyomok  és a homok,
Benne egy kókadt, alázott virág.

S ki erre jár kis idő múlva,
Arc formát lát nyomódva a porba,
Szemgödrében  két parányi tócsa,
S egy virág nyoma, mi innen már szívbe zárva folytatja útját tova…









Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.