Vers a Velencei gondoladalra

A Fekete Liliom lépteivel itatott utcák
sóhajtottak egy nagyot.
Hatalmas csend most az ének.
Szűzmoraj támad énekének
gyöngyfátyolos bujdosásában.
Zeng a fájdalom. Nem hallod?
-Nem. Hisz csak az árnyék suhogó gyűrűje
fonja füleim dallamával.
Élj a zene hatalmával!
Enyém a csónakos!
Enyém az ördög, a hatos
hidak háta nyögve omlik össze alattam,
pokolba bújnak az orgonák mellettem,
Látom. Látom, félnek a szüzek tüzétől!
Illdomos lenne tisztelegnem itt,
hol turistavárat épít a hit,
de nem! Pokolba a keresztekkel,
lándzsa vigyázzon ezentúl! S nyársra
húzzon a nők új messiása!
Őrült lettem, Te vaksi éj!
Te fekete köntösbe bújt álarc, Te!
Te mocsok! Te szülsz ilyen vadakat, mint én!
Eleget ültem dohos szerepén
rózsaködnek, s liliomlángnak!
De őrült lettem, és sok-sok százak,
ágyasa, itt, a halott utcákon.
Vicsorít, s pofoz egy-két csontváz,
holt szeretőké, kik a tengeri ár
hamis szeléért megkapták, ami jár!
Óh, bűnös mosoly kel a tenger fekete vizén.
Hadd csókolom mindjárt méregajkát én...
Szende...
Őrült...
Halott...
(Szeged, 2007. 03.18.)






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.