NAPLÓK: élek Legutóbbi olvasó: 2025-10-25 20:48 Összes olvasás: 51011| 65. | [tulajdonos]: Élek | 2009-02-05 10:08 | 09. 02. 05. Tizenhárom éves mafla kamaszként megmosolyogtam dédanyám temetését.
Nem kedveltem az öreget, mint ahogy ő sem engem azt hiszem, emlékeim és más szubjektív elbeszélések szerint gyakorta bosszantottuk egymást.
Talán az egész E.T. - vel kezdődött. Sosem bocsátottam meg, hogy Dédike rondának titulálta őt, és elkobozta tőlem kedvenc kis fröccsöntött műanyag figurámat.
Hej, de ronda volt!
Néha pedig a szemem láttára ölt a mama botjával egeret. Előttem! A hithű állatvédő gyermek előtt, aki öt éves korában már kóbor kutyákkal szökdösött világgá! Macskát, pávát (!) , és egyéb állatokat mentettem, többek között a saját ebemet is, akit a házunk mögött levő zúgóba próbáltak ölni tenyérnyi korában...
Előttem! Ölni!
És, hogy én mit tettem, ellene? Sejtésem szerint bármit, mindent.
A generációs különbségeken kívül városi-falusi szakadék is tátongott közöttünk.
Dédanyám, ahogy a történetek mondták, egy lengyel nemesi család elszegényedett ágából származott. Ikerként látta meg a napvilágot, satnya kis leányként egy erős fiú mellett. Ükanyám, akit hírből sem ismertem, meleg vizes palackokkal kívánta őt gyógyítani, és a csoda megszületett, dédanyám életben maradt. Sajnos a fiú meghalt, róluk kettejükről nem is tudok többet, de róla, a "legyőzhetetlenről" már sokkal inkább.
Pálnak hívták a férjét, ahogy apámat is, és fiatalon megözvegyülve rettentő szigorral nevelte lányait Idukát, és Marikát, nagymamámat.
A lányok apácáknál okultak hitre, rendre, és tisztességre és egy életre megtanulták azt is, hogyan viselkedjenek mindenkor úrinőhöz méltóan.
Annak ellenére, hogy Iduka alaptermészete egy huncut kismanóé-, mamáé egy harcos amazon jelleme volt.
Kedvenc történetemként külön kérésemre gyakran mesélték, gyermekként hogyan hergelték fel a szegény, vasárnaponként mégis selyembe öltöztetett, szalaggal díszített testvéreket a helybéli vásott kölykök addig, míg a délceg, nővére fölé magasodó Marika át nem ugrotta a játszótérnek használt jókora kacsaúsztatót.
Ugrotta? Ugrotta volna, ha bele nem esett volna, és úgy kikapott, talán mind a kettő, hogy később, átöltözve a másik, hétköznapi viselet ruhájukban már volt mit gyónniuk mindnyájuknak a templomban!
Ó, nagyanyám! Mennyit vitatkoztunk, mindketten, hajlíthatatlanként! Pro és kontra, érvek és ellenérvek erkölcsről és Bibliáról. Aminek szeretetét, ha jól emlékszem tőle kaptam. Vagy nagyapámtól?
Gyula. Így hívták őt, aki elnyerte a környék legszebb lányának kezét, és szerelmét egyetlen, hamiskás mondattal: Marika, magának bajsza van! (!!!)
Nagyanyám stramm, kerek mellű, -csípejű, gombszemű, fekete, dús hajú fiatal nőként bizony ám sok udvarlót tudhatott maga körül, bár egyiket sem engedte néhány lépésnél közelebb magához, mégis. Próbálta volna csak egy is szóba hozni pihéit!
S lám! Próbálta. De nagyanyám sem volt rest! Pofon helyett, ami úrinőhöz ugyebár nem illik, mégis jelleméhez hűen, ő meg nem hunyászkodott, el nem szaladt! "Szeretne maga olyan dús, fekete bajszot, amilyen nekem van" - replikálta, és persze a nyíl talált.
Nagyapám tényleg szeretett volna, mint ahogy őt is szerette haláláig csendesen, mosolyogva.
Csak mosolygott, amikor menyasszonya a rádióban üzent régi sok széptevőinek a "Sajnálom, nem lehet kérem! Nekem már van vőlegényem..." kezdetű dallal, és később is, például mikor ifjú arája színi előadás közben belefeledkezett a hős dalia két szép szemébe, s csak utána ébredt révetegségéből férjura testközelségére...
Papa mindig mosolygott. Talán csak akkor nem, amikor engem hívott a kórházban. De a kicsit soha többé nem engedték hozzá, nehogy így emlékezzen (így viszont sosem felejt), még a temetésére se...
Hiszen ha akkor elbúcsúzhattunk volna!
Sokáig gyászoltuk őt nagyanyámmal, s a többiekkel, talán fogjuk is halálunkig mindannyian.
Apám akkor kezdett el haladó szinten inni, én akkor fordultam végleg el a szokványos gondolatoktól...
Dédike persze nem mutatott különösebb érzelmeket, továbbra is ült a konvektornál, tejeskávéba áztatott kiflit eszegetett, vagy engem kergetett a bútorok körül...
Iduka hazaköltözött és már nem használta többé a külön szobát. Nagyanyámmal aludt a haláláig.
Akkor már csak ketten maradtak, hiszen az 1900. április 4-én született dédanyám 92 év után elunta magát, és végül ezt tette mama is 12 évvel szeretett hitvese után, őnélküle.
Ahogy ő, Iduka sem bírta sokáig nélkülük, bár a 12 helyett ő inkább az 1-2 évre voksolt. Sosem hagyta el többé a közös házat az Angyal utcában a titkos kerttel. Halála után pedig kívánsága szerint húga maradványainak lábaihoz temettük hamvait.
És én egyikük temetésén sem nevettem.
A mafla kamasz már apjáért aggódott, s csak később megkönnyebbülve mert, ha mer keserédesen mosolyogni azon, hogy túl vagyunk rajta, ők elmentek, de apa él!
És milyen erős! Egy kortyot sem iszik, mégis temet, és mer hangosan, sírva- nevetve emlékezni rájuk...
Én is élek. Sírva- nevetve...
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
