DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2829 szerző 37226 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Machó Zsófia
  Apokalipszis
Új maradandokkok

Nyári László: Csecsemő
Bártfai Attila Márk: Majomparádé
Kántor Zsolt: Gravírozás
Ötvös Németh Edit: átneveztelek
Bara Anna: a csend árnyékában
Albert Zsolt: CELLAINFORMÁCIÓ
Bártfai Attila Márk: 5
Kiss-Teleki Rita: Veszekszem
Petz György: Arany appendix
Vezsenyi Ildikó: Zsoltárok helyett
FRISS FÓRUMOK

Tóth János Janus 14 perce
Szakállas Zsolt 19 perce
Tálos Barbara 24 perce
Szilasi Katalin 27 perce
Ötvös Németh Edit 31 perce
Petz György 36 perce
Radics Zina 2 órája
Bakkné Szentesi Csilla 7 órája
Czékmány Sándor 7 órája
Franczen Bea 9 órája
Oláh Imre 23 órája
Király Ferenc 1 napja
Gyors & Gyilkos 1 napja
M. Szabó Mihály 1 napja
Tóth Gabriella 2 napja
Vezsenyi Ildikó 2 napja
Kiss-Teleki Rita 2 napja
Iványi Mónika 2 napja
DOKK_FAQ 3 napja
Zsigmond Eszter 3 napja
FRISS NAPLÓK

 Vezsenyi Ildikó Naplója 12 perce
Hetedíziglen 52 perce
Baltazar 2 órája
EXTITXU-UXTITXE 6 órája
az utolsó alma 7 órája
az univerzum szélén 11 órája
történések 23 órája
Ötvös Németh Edit naplója 1 napja
Bátai Tibor 1 napja
Pontozólap (Szokolay Zoltán) 1 napja
Zúzmara 1 napja
Sin 1 napja
nélküled 1 napja
PÁLÓCZI: BRÜSSZELI CSIPKE 2 napja
Szokolay Zoltán verses füzete 2 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: wolferl
Legutóbbi olvasó: 2020-07-06 02:25 Összes olvasás: 32112

Korábbi hozzászólások:  
17. [tulajdonos]: Blaszfém epitáfium2007-03-19 00:12
Már nem emlékszem, egész pontosan mikor is lett obligát produkciója a vidéki kultúrházak költészet napi repertoárjának és mikor kezdett minden könyvhéten karavánszerű sor alakulni az öreg sátránál a Vörösmarty téren. Csupán annyit tudni, hogy egyszer csak ott termett, ősz oroszlánfrizurájával, jellegzetesen rekedt hangjával, elismételve századszor is, hogy cipőjében a talpa meztelen, mivel nem hord zoknit.

Felolvasóest a kisvárosi közkönyvtárban, összetolt székek, kerek üvegasztalon csokor virág vázában, ásványvizes palack három pohárral. Faludy gondterhelt arccal torkát köszörülgeti. A beszélgetés vezetője a város médiaragadozója, szabadidejében közepes verselő. Sötét bajsza alól kirebbennek az alkotó érdemei, cigarettahangú énekmondó mandolint penget, danolgatva hozzá zenésített költeményeket. Az egybegyűltek nagyját romantikus verseket rózsafüzérező asszonyságok alkotják, s hivalkodó ámulattal csüggnek a szerző szavain, megható szavalatokat remélve az alkony földre csorgó vöröséről. Hátrébb a könyvtár dolgozói, meg néhány záráskor bennrekedt csodálkozó diák, oldalt vidéki újságíró, a helyi lap eseményekről eseményekre házaló hírfelelőse. Makulátlan kultúrlények csöndes csoportja, a művelt és érzékeny embertípus kisvárosi változata. A költő utazásairól mesél, a hősi túlélés pillanatait megidéző verseket szaval, a rendezvény végeztével új kötetét osztogatja, melyet az igazgató tisztelettől révült arccal dedikáltat. Bókok, baráti hátveregetések, a családias csoportokra oszló tömeg kvaterkázva kotorászik az aprósüteményes tálakban, majd kisebb rajokra bomolva távozik.

Szégyen vagy sem: én csak most ismerkedtem meg teljes egészében a tavaly szeptemberben elhunyt agg költő híres önéletírásával. Még vagy tíz éve beleolvasgattam, de aztán letettem, későbbre tolva. Halottakról jót vagy semmit – ezt a szabályt most démonikus blaszfémiával megszegem. Hogy kinek köszönhető a kétes legenda, miszerint Faludy György a legnagyobb huszadik század végi magyar költő, mi több, egyenesen költőfejedelem volt, ne firtassuk ma, bár nagy a gyanúm, hogy elsősorban neki magának. A lényeg, hogy az emigráns életművész a rendszerváltáskor hazatért és minden lépését hisztérikus érdeklődés kísérte. A két világháború között Villon-átköltéseivel ismertté vált poéta, aki az évtizedek során – nem csak önszántából és jó dolgában – a világ sok országát megjárta, végül lekaszálhatta a megérdemelt babérokat. Csaknem negyedszázad viszontagságainak foglalata az 1962-ben, eredetileg angolul publikált önéletrajz, a Pokolbéli víg napjaim, amelyet azóta rajongói az életmű kulcsdarabjának tartanak. Egy olyan pálya oszlopának, amelyben kétségkívül akadtak figyelemre méltó költemények, műfordítások és prózai alkotások, mégsem került a hivatalos kánon legnagyobb eredményei közé. Ez azonban Faludyt sohasem zavarta, mi több, ha szembesítették irodalmi mellőzöttségével, a magasztaló kritikák hiánya mögött a rosszindulat és irigység sötét felhőit vizionálta.

Hogy önértékelése nem nyugodott reális alapokon, arról éppen a Pokolbéli víg napjaim mond a legtöbbet. Egyszerre önéletrajz, emlékezés és regényesített emlékirat, végső soron mégis a vele megtörtént események, kalandok, fájdalmak és örömök eklektikus krónikája, meg kétségbeesett önigazolás. A negyedszázadnyi élet állomásai: Párizs, Marokkó, Amerika, Budapest és Recsk, miközben az elbeszélő mindvégig tehetségének, széles műveltségének tényálladékát bizonygatja. Faludy könyve választékos nyelvi stílusban ledarált történelem és elhadart vallomás, ahol kivételes pillanatok csak akkor akadnak, amikor hosszabban kibont és részletez egy-egy izgalmas jelenetet. Ilyen az utolsó két fejezet, a letartóztatásáról szóló rész és a valódi pokol: Recsk. Ellentétben a vázlatosan felskiccelt élmények leírásával, ilyenkor néha megvillan a világot teremtő szellem és az alkotó megszabadul önnön zavaró személyiségétől. Legtöbbször azonban a párizsi kávéházak, a marokkói sivatag, az amerikai emigráció vagy a recski rabtársak csak akkor és úgy érdekesek, amennyiben és ahogy az elbeszélő kimagasló nagyságát és géniuszát feltétel nélkül igazolják. A szerző ezek szerint tökéletes, már-már emberfeletti humanoid példány. Tudása imponáló, tehetsége lehengerlő, morálisan megingathatatlan, bátorsága és kreatív problémamegoldó képessége barátait elragadtatásra készteti, ellenségeit elgondolkodtatja és lefegyverzi. A kötetben önirónia csak akkor bukkan fel elvétve, ha saját pozitív vonásaival dicsekedhet. Egyetemes történelmi tanúságnak kevés, önéletrajznak gőgös és őszintétlen, igazi regénynek túl életes, különféle beszédmódokból összefércelt, néhol következetlen és elnagyolt, bár egyébként több helyütt élvezetes szöveg. A Pokolbéli víg napjaim egy közepes költő öntelt vallomása, amelyben majdnem minden mondat a saját hiúságának bizonyítéka. Használható iskolai tananyag, az ávós terror és a recski fejezet valóban pótolhatatlan és páratlan dokumentum az érettségizők részére, de végső soron mégsem egyéb, csupán egy túlfejlett egó szubjektív bibliája. Van benne pár lap, ahol elismerésre méltó gondolatokkal találkozhat az olvasó és feszültséggel áldott szituációk ábrázolásával, de végül minden szép oldalt lemészárol a költői öntudat kóros hipertrófiája.

Ha élet és mű között kellene választanom, akkor én az élő Faludyra voksolok. Mert tudása, életfilozófiája, tapasztalatai és kalandjai révén remek beszélgetőpartner lehetett, így válhatott író-olvasó találkozók nélkülözhetetlen szereplőjévé, s kiharcolt szellemi függetlensége, megalkuvást nem tűrő szabadelvűsége valóban szimpatikus volt. Kár, hogy ezt a bölcsességet nem tudta irodalommá párolni. Ráadásul a dedikációjára várakozó öregasszonyok elhitették vele, hogy valóban a huszadik század legnagyobb élő klasszikusa. Ami persze nem igaz, bár ezt a közös hazugságot még senki sem tisztázta. Mert a kilencvenes években, amikor több verskötetet eladott, mint az összes kortárs poéta egyszerre, Orbán Ottó vagy Petri György akárcsak egyetlen kiváló strófájával is zárójelbe tette szegény öreget. A Faludy-legendát ugyanis nem az esztétikai teljesítmény, hanem az életút és a rendszerváltás szabadsága táplálta. Ahogy az emigráns Márai (aki valóban nagy író volt), a gyilkos rendszerrel dacoló Faludy is óriási keresletet termelt, és jóval kevesebb befogadói nehézséget okozott a közönségnek, mint a lírafordulat letéteményesei. Éppen ezért hívei nemcsak a diktatúrákkal megvert héroszt látták benne, de hagyományos eszközei révén az egyetlen olvasható költőt. Eladási statisztikákkal bizony nehéz vitatkozni. A Petőfin szocializált magyar ember állítólag verseket akar olvasni, csak lehetőleg „legyenek benne rímek”. A megélt hányattatások, a könnyen befogadható költeményekkel együtt pedig elkerülhetetlenül nemzeti intézménnyé tették, akinek temetésén közéleti celebritások tisztelegtek. Szerény tehetsége és tudása nem vonható kétségbe, de hogy fiatal feleségével erotikus magazinban fotóztatta öreg testét és lakásproblémái körül médiaviharok támadhattak, szükségszerű tanújele volt ennek a saját maga és mások által is félreértelmezett életműnek. A Pokolbéli víg napjaim így csak érdekes olvasmány, egy öntörvényű villoni vagabond és ellentmondásos világutazó izgalmas életrajza. Világirodalom helyett.

16. [tulajdonos]: Oscar, 20072007-02-27 13:43
Ez már az utolsó stáció, innen már út lefelé aligha vezethet: az Amerikai Filmakadémia szerint egy keletről importált, közepes hollywoodi remake – A tégla – 2006 legjobb amerikai filmje. E szegénységi bizonyítvány mellé pedig ráadásul még a mi Maestrónk sem nyert......Pedig nyerhetett volna, mert ellentétben a találgatásokkal nem valamelyik multistúdió vitte el a szobrot a rövid animációk kategóriájában, hanem egy hagyományos eszközökkel készített norvég rajzdarab, The danish poet címmel. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért fontos hangsúlyozni, hogy veszprémi születésű földink, M. Tóth Géza Maestro című munkája kiváló alkotás, amely akár a kis nemzetek kultúrájának parabolájaként is értelmezhető. A szellemes csattanóval végződő alig 5 percben egy kakukkos óra lakója készül fellépésére, az óránként reflektorfényben teljesítendő néhány másodpercnyi éneklésre, azt sugallva, hogy bármilyen apró is a szerepünk, jelentőségünk a nagyvilágban és az életben, ez a kis feladat is lehet akkora művészet a maga nemében, mint akár a legnagyobb operaprodukció főszerepe. (Pláne, ha éppen az idő jelzése a tét!) A művészettel kapcsolatos gondolatok ennél a pontnál véget is értek, az Oscarral díjazott játékfilmek között ugyanis csaknem két évtizede nem akad egyetlen műalkotásnak nevezhető darab sem. A Legjobb film kategóriájában például utoljára 1984-ben született méltó döntés, amikor az Amadeus tarolt. Milos Forman egyéni hangú karneváli komédiája óta viszont a legválogatottabb sematizmus és ízléstelen giccsorgia uralja az Oscar-ceremóniákat, olyan mélypontokkal, mint a Gladiátor, az Egy csodálatos elme vagy a Szerelmes Shakespeare. De ne csodálkozzunk, hiszen a 2006-os hollywoodi felhozatalt nézve bizony keserves feladat nézhető filmeket választani a keretbe. Így a végletesen primitív Apocalypto és a pudingbomba World Trade Center helyett, négy másik közepes munka mellett, egy hong-kongi produkció újrahasznosítása érdemelte ki a legfőbb kitüntetést. Közhely, hogy Martin Scorsese majdnem minden 2000 előtt készített munkája megérdemelte volna ezt a díjat – leginkább talán a Dühöngő bika és természetesen a Taxisofőr –, most viszont már ideje volt valami koncot dobni az aranyozott szoborra sóvárgó, egykoron szebb napokat látott mesternek, így hát a rendezői kitüntetést is bezsebelhette. Mindenesetre abszurd jelenség, hogy míg Hollywood szinte fittyet hány a napjainkban meghatározó keleti-ázsiai új hullámra, egy hong-kongi film, a Szigorúan piszkos ügyek átdolgozását mégis a legjobb amerikai filmnek tartja. (A tajvani Tigris és sárkány sikeréről most ne beszéljünk, hiszen annak színvonala szerintem jócskán elmarad más kortárs ázsiai nagyágyúk eredetiségétől.) A Legjobb idegen nyelvű film kategóriája sem hoz már meglepetéseket: évek óta a nagy társadalmi és politikai témák hollywoodizált dramaturgiája nyeri meg az ütközeteket, ez alól pedig csak Danis Tanovic Senkiföldje című munkája volt nemrégiben üdítő kivétel. Ezúttal egy Stasi-dráma, a német színekben forgatott A mások élete nyert. Furcsa: míg évtizedekkel ezelőtt a legnagyobb európai alkotók – Bergman, Fellini, Truffaut és Bunuel – vitték el a díjat, most a kortárs mozgókép művészetének legfontosabb képviselői – Von Trier, Kiarostami, Dardennék, Loach, Leigh – az Amerikai Filmakadémia számára egyszerűen nem létező (nemkívánatos?) személyek. A színészekre sem érdemes túl sok szót fecsérelni: általában az kapja a díjat, aki a vásznon a legnagyobb gesztusokat – zokogórohamot, dühkitörést – produkálja. Talán kivétel lehet ebben az évben az egyébként valóban tehetséges, nagy múltú angol Helen Mirren, aki önmagában többet ér Hollywood összes ügyeletes sztárdívájánál egyszerre. S bár első látásra úgy tűnhet, a pofátlanság és hidegvér netovábbja, hogy szerencsétlen öreg Peter O’Toole nyolcadik (!) jelölése után is díjazatlan maradt, tudni kell, hogy az Arábiai Lawrence egykori hősének 2002-ben már megadták a kegyelemdöfést egy életmű-díjjal. De már így is többet beszéltünk a Semmiről. Hiszen a 2007-es Oscar most sem jelentett többet annál, amit már két évtizede jelent: a pénz és a marketing, meg a csinos női ruhadarabok gátlástalan diadalát a filmművészet felett.

15. [tulajdonos]: Pedro Almodóvar: Volver2007-02-13 09:48
Feladtam. Sokadszori próbálkozásra sem sikerült megszeretnem Pedro Almodóvar, az ünnepelt spanyol sztárdirektor munkáit. Pedig a Volver minden mérvadó kritika szerint az életmű egyik legkitűnőbb darabja. Kár, hogy ebből semmit sem vettem észre. Az Almodóvarral való ismerkedést túl későn, a kilencvenes évek végén kezdtem az Eleven hússal és a Mindent anyámról Oscar-díjas, tabudöntőnek látszó cirkalmas érzelgősségével. Aztán következett néhány korai alkotás, de a Matador elementáris halálromantikáján és a Beszélj hozzá! puncikomplexusán kívül egyetlen filmje sem győzött meg igazán. Noha Pedro világképe szimpatikus és kedvemre való volna, hiszen a rendező majd mindegyik filmjének középpontjában a női princípium, az anyajogú társadalom és a határokon billegő nemi identitás áll. Finom, érzékeny kézzel nyúl karaktereihez, asszonyikonokat és nőfigurákat teremt, miközben az elveszett érzékenységről beszél, amely szerinte ma már csak az önzetlen, szenvedélyes női lélekben és testben van jelen. Mégsem tud megrendíteni, s legutóbb a Volver közben olyan álmosság tört rám, hogy csak a kávénak köszönhetem türelmes ébrenlétemet. Megint egy családról szól a történet, amelyet szinte kivétel nélkül nők alkotnak, kitartó, erős szövetségben, csattogó puszikkal körítve. A férfiak már meghaltak, az egyetlen életben lévő férj pedig szintén halállal lakol normaszegő szexuális magatartásáért. Akárha egy Garcia Marquez-i mágikus-realista világban járnánk, a hölgyekből álló família különös vendéget kap: az elhunyt mama szelleme kísért az ősi lakban, aki azért érkezett vissza, hogy helyrehozza a megbomlott mikrovilág rendjét. Utólag ugyan kiderül, hogy ez a kísértet mégsem igazi, hanem csupán a családi legendárium életben maradt alakja, aki titokzatos gondoskodásával, az ősanyát megtestesítő szerepkörével a dinasztia érdekeit szolgálja. Almodóvar újfent a rá jellemző lágy színekkel, néhol morbid mozzanatokkal festi vásznát, a matriarchális családtörténet mégsem válik izgalmassá, s néhol egyenesen egy dél-amerikai szappanopera jeleneteire emlékeztet. Amikor pedig az egyébként inkább vonzó, mint tehetséges, dús keblű Penelope Cruz egy latinos ballada eléneklésébe fogott, Volver, azaz Visszatérsz címmel, érdeklődésem végérvényesen elapadt. Sokat gondolkodtam, vajon miért oly népszerű mostanában Pedro Almodóvar, s a következő felismerésekre jutottam. Noha filmjei sajátos létfilozófiáról árulkodnak, befogadásukat nem terheli semmifajta közvetlenül tetten érhető elvont gondolat vagy nehezen értelmezhető rendezői bűvészkedés, így egyaránt élvezetes lehet az elit- és a nagyközönség számára is. Ugyanakkor a rendező munkái komoly sikerrel szerepelnek nemzetközi filmfesztiválokon, s a nagyközönség úgy érezheti, hogy megtekintésükkel belépett a filmértők zártkörű klubjába, ez pedig kimondottan jót tesz az önbecsülésének. Fontos még az oly divatos egzotikum iránti lelkesedés is. Ahogy Kusturica a balkáni létformáról, Almodóvar is pontosan azt a képet kínálja nézőinek Hispániáról, amely az átlagturista sztereotipikus képzetvilágában feldereng. Szenvedélyes spanyol asszonyok, bikaviadal, kasztanyetta, vér, szerelem és halál: mindezt pedig olyan meleg színekkel festett környezetbe csomagolva, amelyek leginkább elevenek a pireneusi tájat és népeket felszínesen ismerők körében. S bár Almodóvar mindent elkövet, hogy e bedekker-ízű világot saját látásmódjával egységes posztmodern mozgóképi stílussá formálja, egyvalamit mégis elfelejt közben: aki nem szereti a latinos rigmusokat, annak a filmjei sem jönnek majd be. Még akkor sem, ha a rendező-torreádor ezúttal egy tehéncsorda lágyszívű gazdájaként tetszeleg.

14. [tulajdonos]: Pálfi György: Taxidermia2007-01-26 10:02
Aki látta már Waters, Makavajev és Greenaway naturális filmjeit, azt nem érhette trauma, és nyugodtan koncentrálhatott a film felszín alatti világára. Aki viszont nem esett át ezeken a filmtörténeti edzéseken, talán a vetítés után odalett a vacsorája. Pedig Pálfi György filmje nem tartozik a legerősebb naturalista mozgóképek közé, már csak azért sem, mert képi világa rendkívül színpadias, precízen adagolt, stilizált vizuális anyag. Ennek ellenére a tavalyi Filmszemle fődíjas alkotása a hírek szerint nézőközönségének egy részét egyenesen sokkolta. Persze nem könnyű feldolgozni másfél órában a szexualitás, az erőszak és az emberi testnedvek szélsőséges ábrázolásának ilyen sokféle formáját. De ha a látvány mögé pillantunk, ebben a véres cirkuszi mutatványban felfedezhetünk valami általánost és izgalmasat. A Taxidermia Parti Nagy Lajos novelláinak felhasználásával készült, és ez sajnos legalább annyira erénye, mint hibája is a filmnek. Erénye, mert az alkotóknak sikerült Parti Nagy prózai univerzumát tökéletesen adaptálni képileg. Probléma viszont, hogy a szerző írásai már eredeti közegükben, papíron is túlságosan szövegközpontúak, így már a film első felében különösen hangzott az egyik szereplő szájából néhány erősen könyvízű mondat. Igaz, mivel a film fő alkotóeleme a groteszk, mint tűpontosan kivitelezett esztétikai minőség, szöveg és kép között ekkora stiláris szakadék akár rendezői szándék is lehet. Engem mindenesetre zavart, hogy a hadnagy úr alakján és orgánumán átütött az irodalmi alapanyag, ahogy később Balatony Lajos nosztalgikus visszaemlékezés-rohamán is. Minden egyéb viszont rendben van. A Taxidermia átgondoltan megkomponált három történetet tartalmaz, amelyek az emberi test és a halál körül forognak. Az első fejezet hőse Morosgoványi, kényszeres maszturbátor, aki végül egy feltrancsírozott disznótorossal közösül és felettese lövi fejbe. A másodikban Balatony Lajos, a szocialista evőversenyző lép színre, akit öregkorában több tonnásra hízva végül a saját túlhizlalt macskái falnak fel. A harmadik felvonásban pedig ifjabb Balatonyval, a preparátorral ismerkedhetünk meg, aki egy elmés szerkezet segítségével úgy lesz öngyilkos, hogy saját magát is preparálja. E három történetet a Hegedűs D. Géza által megszemélyesített orvos beszéde foglalja keretbe, aki ifjabb Balatony holttestében egy egész korszak torzójára bukkan. S valahol talán itt található a Taxidermia értelmezési kulcsa. Parti Nagy groteszk novellái ugyanis a közép-európai létforma évszázados vérgőzét és piszkait közvetítik, ami Pálfi művében összesűrítve, szimbolikus ábrázolást nyer. A nagyapa, az apa és a fiú útja logikusan csak egy irányba tarthat: a pusztulásba, amely azonban művészi torzóként, akárha egy darabja volna Günther von Hagens hírhedt testtárgyainak, e társadalom mementójaként az utókorra, azaz miránk maradhat. (Innen egyébként a cím, állatpreparálás, kitömés, azaz taxidermia.) Ugyanakkor a film egész világunk emberképét is megcélozza, s ez az egyetemessé válás leginkább az orvos kulcstartójára fűzött embrió-preparátumban érhető tetten. Ahogy Stanley Kubrick filmjének végén, a 2001 Űrodüsszeiában, itt is egy emberi magzat látható áttetsző gömbben, csakhogy ezúttal nem a kozmosz óceánján fényesen felmagasodva, hanem egészen új, méltatlan közegben, amolyan nadrágövre akasztható kabalának lefokozva. A Taxidermia ontológiai kérdésfelvetése keserű, s nemcsak ránk, történelemtől megvert magyarokra nézve. Ami az ezredfordulóra maradt, csak egy csonka test, amelyet múzeumi darabként a záró képsorban egy csomó fehér egyenruhás médiaklón figyelget üresfejű mozdulatlansággal, de a titkát nem biztosan sikerül majd megfejtenie. Az utolsó képkocka éppen ezért eredet és jövő kapcsolódási pontjába, a sötét köldöküregbe vezet. Végezetül fontos megemlíteni a film arcait, azokat a jellegzetes karaktereket, akik ezt a hihetetlenül sűrű anyagot jelenlétükkel és játékukkal hitelesítik. A rendező pazar figurákat toborzott filmjéhez, akik közül nekem legfőképpen Stenczel Adél és Marc Bischoff tetszett. (www.geocities.com/wolferlo ; www.index.veszprem.hu)

13. [tulajdonos]: Spiró György: Fogság2007-01-26 09:59
Több mint másfél évvel a megjelenése után fogtam bele a Fogságba. Nem a médiafigyelem elcsendesedésére vártam, csupán épp most került sorra. S bár a honi irodalomkritika alaposan megtárgyalta a regényt, most mégis veszem a bátorságot, hogy magam is írjak róla, aminek csupán őszinte lelkesedésem a magyarázata: érzésem szerint ugyanis Spiró műve a magyar prózatörténet új fordulata. Nem mintha egyetértenék azzal a több helyütt is felmerülő botor állítással, miszerint a Fogság a magyar posztmodern irodalom végét jelentené. Noha kétségtelenül más alapokon nyugszik, mint a kilencvenes évek szövegközpontúságának és áltörténelmi regényeinek vonulata, ettől még Spiró szövege hamisítatlan modernitás utáni próza, mi több, vad posztmodern jelenség irodalmunkban. A könyv éppen ezért két okból is óvatossá tett. Egyrészt kevés olyan alkotást találtam a rendszerváltás utáni történelmi regény műfajában, amely elnyerte tetszésemet, hiába Márton László, Háy János vagy Láng Zsolt nagy műveltséganyaggal felvértezett cizellált prózatechnikája, ebből a bőségből csak Darvasi könnymutatványosa győzött meg. Másfelől pedig idegenkedtem a római kortól, hiszen éppen ez az a néhány évszázad, amely sohasem érdekelt igazán, ráadásul sajnos pimaszul keveset tudok róla. A Jézus-mítosz és az ókori filozófia, illetve a zsidóság krónikája persze mindig is izgatott, de a gimnáziumból csak a római birodalom száraz története és több kupac megjegyezhetetlen császárnév maradt meg emlékezetemben. S mivel a média éppen a regény ismeretanyagával ügynökölve keresett olvasókat, attól féltem, végig kell szenvednem a középiskolai történelemórák anyagát újra. Spiró György azonban megmutatta, hogy ezt másként is lehet. Úgy adni át észrevétlenül históriai tudást és ismereteket, egy döntő történelmi korszak keresztmetszetébe ágyazva, hogy közben egy individuum – nem találok rá jobb szót – egzisztencialista passióját fesse meg. Mindezt pedig olvasmányosan, világos epikával, amelynek lineáris folyása óriási bravúrt rejt: a mindentudó elbeszélő ugyanis nem a történelmi panoráma megrajzolásának hagyományos módszerét választja, hanem belehelyezkedve választott hőse sorsába, stilárisan, nyelvileg és gondolatilag egy huszonegyedik századi prózaművész nézőpontját alkalmazza. Ez a metódus természetesen a giccs melegágya, sokan sokféle módon buktak már bele a mutatványba. Alapos stilisztikai vizsgálat mutathatja csak meg, hogyan talált rá Spiró arra az igen vékony sávra, amely végül nem az írói kötéltánc érzetét kelti fel olvasójában, hanem egy rendkívül természetes, erős sodrású, csak így, és sehogy másként megformált élvezetes, mégis magasirodalmi szöveget eredményezett. Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni azt a kis kötetet, amely tavaly a Fogság széljegyzeteiként jelent meg. Spiró itt megvallja, hogy egy étteremben döbbent rá a regény közegének nyitjára: a mindennapok emberszagú valóságát tette meg kiindulóponttá, a test és lélek hétköznapiságát, gyötrelmeit helyezte a horizontra, innen ered a könyv átélhető cselekménye, amely minden olvasóközönség számára izgalmas. Újabb probléma lehetett volna a kereszténység eredettörténetének ábrázolása. Nem bíbelődnék most túlságosan sokat a regény cselekményével, amelyet remélhetőleg mindenki ismer. Mint az tudható, a római polgár, a rövidlátó zsidó Uri, azaz Gaius Theodorus kamaszon, jeruzsálemi tartózkodása során találkozik Jézussal, később pedig, a negyedik könyvben szembesül a nazarénusok szektájával, amiből évszázadokkal később a keresztény egyház megszületett. A regény bravúrja, hogy Uri találkozása Jézussal csak a könyv utolsó részében válik világossá a főhős és az olvasó számára. Ha pedig jobban szemügyre vesszük, nem azt a képet kapjuk, amelyet akár a Biblia, akár egy iskolai történelemóra sugall. A szerző ugyanis forrásaihoz ragaszkodva autentikusan mutatja be az ókori Róma mindennapjait, a zsidóság korabeli társadalmát, ez pedig a hely és az idő abszolút mítosztalanítása, ámde mindenfajta szőrszálazó filológia, tudós realizmus nélkül, egyszerűen és tisztán, érdekesen, döbbenetes pillanatokkal gazdagon. Uri kalandjaiban sokféle irodalmi hagyomány szólal meg, a fejlődésregénytől a pikareszkig. Számomra mégis az volt a legfontosabb, hogy az ő szemével láthattam mindent kezdettől fogva. Egyetlen reflektortekintet működik a Fogságban, s félelmetes fényességgel világítja be azt a világot, amit eddig a történelemórák sterilizáltak, elrejtettek. Ugyanakkor Uri komplex, különleges személyiség. Részben az örök tucatember, aki a hatalmi játszmák, a démoni történelem őrületének haszonélvezője és áldozata, részben viszont intellektuális karakter, aki mindvégig saját identitásán, önmaga és a világ drámáján, az élet mibenlétén rágódik. S ami külön üdítő: a szerző lazán átlép az összes ideológián, ugyanolyan szenvtelenül, mégis együttérzőn, néha pedig ironikusan láttat minden népet, embert és kultúrát. Ezzel a stiláris sokféleséggel Spiró György regénye szintetizálja az egész huszadik századi regényirodalmat, s remélhetőleg nem lesz igaza pesszimista jóslatának, miszerint a külföldi visszhangot eleve kizárja témája és közép-balkáni származása. Ha nem is a magyar próza korszakváltó cezúrája, az biztos, hogy a kortárs elbeszélő művészet vitathatatlan meglepetése és egyértelmű fordulata.

12. [tulajdonos]: W. G. Sebald: Kivándoroltak2007-01-26 09:55
Mint az emlékezet és a múló idő tanulmányozásának megszállottja, figyeltem fel először erre az olvasmányra. Körülbelül háromszáz oldal, benne négy elbeszélés, fekete-fehér fotókkal. Aztán már a közepén kiderült számomra, hogy Sebald műve a kilencvenes évek egyik legjobb európai regénye. Ami persze Szijj Ferenc nagyszerű fordításának is köszönhető. De nemcsak én gondolom így, körülnézve a nemzetközi irodalomkritika világában, úgy tűnik, Winfried Georg Sebald életművét az európai olvasóközönség részéről több mint egy évtizede kultikus tisztelet övezi. 2001-ben megjelent Austerlitz című könyve után még az irodalmi Nobel-díjra is esélyesnek találták, aztán szerzője nem sokkal azután nagyjából úgy végezte, ahogy szerintem kiváló elődje, Camus: véletlenül meghalt egy autóbalesetben. Nem is beszélnék az író életéről ennyit, ha nem volnának fontosak a máskor olyannyira mellőzött önéletrajzi elemek. A Kivándoroltak ugyanis különös játékot űz a fikcióval és a valósággal. Állítólag számos ponton csupán a képzelet terméke, mégis úgy viselkedik, akár egy dokumentumregény vagy hiteles élettörténet, képi illusztrációkkal. Ami már eleve különleges: szépirodalom esetében ritka módszer, hogy alkotója telepakolja a lapjait korabeli képekkel. Ám ezek a képek ravaszak. Ha megnézzük őket, roppant nehéz beazonosítani bármelyiket is a szöveggel, azaz nem feltétlenül illusztrációként, inkább egyfajta atmoszférateremtés gyanánt működnek. A négy elbeszélés mindegyike egy-egy tragikus sorsú – egy kivétellel zsidó származású – személyiség életét dolgozza fel. Az első részben Dr. Henry Selwyn, az elbeszélő felbérlője jelenik meg, aki emigráns magányában, egy remetelak falai között végül öngyilkos lesz. A második elbeszélés hőse egykori iskolai tanára, Paul Bereyter, akinek származása miatt a második világháború idején kettétörik pályája, és végül szintén önként vet véget életének. A harmadik történet talán a legmisztikusabb, amelyben a narrátor nagybátyja, Ambros Adelwarth lép színre, s amelyben a barátjával tett utazásokat, kalandos életútját ismerhetjük meg, ő egy elmegyógyintézetben halt meg. Végül Max Ferber, a Manchesterbe kivándorolt magányos festőművész sorsa tárul fel előttünk. Az elbeszélő többé-kevésbé kapcsolatban állt mindegyik hősével és személyesen ismerte őket, különös pályafutásuk miatt évekkel később nyomukba ered, és igyekszik rekonstruálni létezésüket. Ellátogat azokra a helyekre, ahol megfordultak a világban, naplókat, leveleket, korabeli dokumentumokat tanulmányoz, szemtanúk és rokonok emlékezéseiből próbálja összerakni róluk, pici mozaikokból a teljes képet. Van valami nyugtalanító mégis ebben a szövegben, nem olyan, mintha csak egy sima oknyomozó riport volna. Az irodalmi rutin természetesen hajlana arra, hogy a négy elbeszélést az eltűnt idő megragadására tett irodalmi kísérletek hagyományához kapcsolja, de valójában ez sem vezet eredményre. A Kivándoroltak inkább nevezhető egyfajta mitikus emberiségdrámának, a történelmi viharok és a vaksors krónikájának, középpontban egy-egy végletesen öntörvényű és megrendítő egzisztenciával. A négy elbeszélt személyiség szinte összeolvad azzal a környezettel, ahol valaha éltek, Sebald aprólékosan mutat be minden tárgyat, helyet és időszakot, ahol szereplői letelepedtek. Néha pedig nem is a hőseire figyel, hanem a velük kapcsolatos korra, kulturális közegre, vagy más hosszabb-rövidebb ideig feltűnő mellékszálra- és alakra, a könyv történetei ezért egy nagyobb kultúrtörténeti kontextusba ágyazódnak. A legszebb pedig az, hogy eközben a narrátor portréja is megrajzolódik az olvasóban. Bombasztikus hatással egyetlen mondat sem bír, inkább olyan benyomást kelt az emberben, mintha minden szavában érezhető volna a halál és az enyészet illata, finom leírásaival, árnyalt rezdüléseivel pedig nyelvileg is tökéletes munka. Az Európa Könyvkiadó nagy hiányt pótolt Sebald könyvével, s csak remélhető, hogy az író többi művével folytatja.

11. [tulajdonos]: Sosnowski: Aglaja. Apokrif2006-07-02 10:06
Szeretem azokat a napjainkban játszódó, napjaink nyelvezetét (is) felhasználó kisregényeket, melyeknek hőse egy pszichésen és egzisztenciálisan széthullott fiatal értelmiségi férfi, talán mert korunk e jellegzetes városi figurájának sorsában gyakran van alkalmam önmagamra ismerni. Sosnowski könyvét olvasva úgy tűnt, megint rátaláltam egy ilyesféle remeklésre, ám a rafinált lengyel szerző legnagyobb örömömre alaposan megvezetett. A sztori persze úgy indul, akár az említett regénytípus egy nem túl bonyolult, de ügyesen megkonstruált kelet-európai változata. A narrátort felesége már az első lapokon elhagyja, ő maga pedig tönkrement házasságát siratva állást vállal egykori középiskolájában: irodalmat próbál tanítani napjaink analfabéta, mégis érettségire vetemedő generációjának. A tanári karban hamarosan ráismer unokafivérére, akivel egyre bizalmasabb viszonyba kerül, és aki a közös sörözések alkalmával hihetetlen történettel ajándékozza meg. A mese szerint Adam is szerelmi trauma áldozata, ám a vágy tárgya – egy Lilka nevű lány – az elbeszélő szerint nem ember volt, hanem – kapaszkodjon meg a jóhiszemű olvasó – robot. Be kell vallanom, gyermekkoromban olvastam sci-fit utoljára, és Stanislaw Lem művei sem érdekeltek különösképpen soha. Nos, Sosnowski könyve a kezdeti evilági alaphangulat után egy efféle cyber-világba vezet, miközben képtelenség eldönteni, egyáltalán mindez komolyan vehető-e. A regény címe mögé ugyanis nem véletlenül biggyesztették oda az apokrifet. Ez bizony regény a regényben, sőt igazából három regény egyszerre. A narrátor magánéleti válsága átfolyik Adam történetébe, mígnem végül kiderül, hogy az egész csupán egy fiktív regényvilág, írói munka végeredménye. Lényegében innen, a kötet derekától kezdődik az a könyv, melyet az olvasó eredetileg a kezébe vett. Megtudjuk, hogy a szerző által felépített történetet egy elfuserált zongorista mesélte el hajdan a szerzőnek, mígnem aztán a nyomtatásban megjelent regényben az egyik szereplő magára ismer. Életre kel tehát az egyik regényalak, hogy hitelesítse a fikciós történetet. Ha valaki talán nem tudta volna követni a cselekmény gerincének vázlatos ismertetését, nem csodálkozom. Valóság és fikció különös elegye teremtődik meg a kötetben, s az elbeszélő már abban sem lehet egészen biztos, hogy ő maga azonos-e önmagával, vagy talán – ahogy Lilka –, csupán egy KGB-fejlesztésű mesterséges test és lélek. Az Aglaja az 1962-ben született Jerzy Sosnowski első kötete, a szerző 2001-ben részt vett Budapesten az Elsőkötetesek Fesztiválján is, akkortájt az ÉS hasábjain is megjelent regényéből egy részlet. Mármost az egészet végigolvasva én magam arra jutottam, hogy a lengyel író posztmodern módra ötvözi a különféle műfaji elemeket. Az Aglaja részben szerelmi történet, de közben kémregény, krimi és sci-fi is egyidejűleg. S mivel a történet több évtizeden át pereg, ennek következménye, hogy jócskán belekóstolhatunk Lengyelország közelmúltjába és jelenébe, amely társadalmi atmoszféra és korrajz kísértetiesen emlékeztet a mi magyar vidékünkre. Ahogy egyik kritikusunk írja tehát, az Aglajában sokféle olvasó találhat élvezetet. Ám hiába minden trükk, írói lelemény, történetcsavarási bravúr, hiába a folyamatos feszültség, az izgalmas cselekményvezetés és a felszín alatt meghúzódó szimbolikus tartószerkezet, bennem mégis maradt egy jó adag hiányérzet. Az Aglaja számomra úgy ért véget, mintha szerzője nem tudta – vagy nem akarta – volna befejezni a könyvet, mintha a triplafenekű szöveg, a három önmegsemmisítő fejezet csupán azért szakadt volna meg, mert nem futotta már tovább írói cérnával. Egyre kíváncsiabban, feszültebben vártam a végkifejletet, de semmilyen kielégítő lezárást nem kaptam jutalmul lelkesedésemért cserébe.
Meglehet, a szerzőnek talán éppen ez a posztmodern lezáratlanság, rejtélyes útvesztő volt a célja, és akkor persze nem lehet egyetlen szavam sem, sikerült neki, amit eltervezett. Már csak azért is, mert azóta kissé bizalmatlanabbul figyelgetem barátnőmet, hátha nem is emberi lény, csupán egy szenvedély-cyborg: a kívánatos női hús alatt csak egy hideg, szívrabló gépezet.

10. [tulajdonos]: Anyám szeretője; Apám könyve2006-06-20 09:19
Ritka kincsre bukkantam. Sokak szerint a tragikus történelem nagy műveket eredményez egy nemzet életében, míg a békés államok művészete – lásd Svájc – a lanyha unalomé. Dürrenmatt és Max Frisch után, Urs Widmer svájci szerző a legújabb cáfolata ennek a többszörösen is téves hiedelemnek. Noha Svájcot magát közvetlenül valóban nem érintették a huszadik századi világégések, területén nem dúltak háborúk és véres ütközetek, mi több, menedéke lehetett az üldözötteknek, ez a kis semleges ország mégis ezer szállal kapcsolódik az európai történelemhez. Erre Widmer két könyve talán a legjobb bizonyíték, melyek egymás párdarabjai és az ezredfordulón keletkeztek. Mindkét kisregény világa szoros kapcsolatban áll a német, a francia és főként az olasz kultúrával, de meglepő módon még orosz és magyar vonatkozásokat is találni a történetben. Widmer ikerregénye részben ezért számít meglepetésnek: míg lapjain két történetet ismerhetünk meg, közben az egész huszadik század tükröződik a svájci Alpok tengerszemeiben. Ez nem véletlen, hiszen a szerző az utóbbi évtizedek anya- és aparegényeinek hagyományát gyarapítja. Az író ilyenkor nyomába ered saját gyökereinek, szeretné kideríteni, kik voltak a szülei, mit veszített el személyesen a halálukkal, milyen titkok rejlettek az életükben, milyen feladatot kell elvégeznie helyettük az utódnak, eközben pedig arra is választ keres, milyen volt az a világ, ahol ők éltek, mit örökölt ő maga ebből a világból. Valójában a saját identitás keresése ez, önmagunk arcának megtalálása szüleink sorsában, jellemében. Az Anyám könyve ebben a tekintetben egy rendkívül tragikus sors története, rezignált hangon elmesélve. Hőse Clara, az itáliai származású, szenvedélyes anya, aki már gyermekkorában megrémíti környezetét különös viselkedésével, mert egyfajta szorongásos álomvilágban él és belső kétségei később sem hagyják el: a klasszikus világfájdalom és túlérzékenység médiuma. Beleszeret a húszas évek egyik tehetséges és később meggazdagodó zenészébe, Edwin Schwimmelbe, ám a vonzalom nem teljesül be, és később is csak azért megy férjhez, hogy csalódását kiheverje. De nem sikerül neki, egészen haláláig kísérti az elveszített férfi emléke, s a hiány elől különféle pótcselekvésekbe menekül. Lényegében a mellékszereplője, tanúja és árnyéka lesz mások felemelkedésének, boldogságának és életének, míg őt magát belülről a fájdalom végül fölfalja. Már az ikerkönyv első darabjában rácsodálkozhat az olvasó Widmer stílusára: egyszerű hangnemben, szinte szenvtelenül ír le univerzális emberi konfliktusokat, és éppen ez a távolságtartó beszédmód teszi hitelessé, fojtogatóan katartikussá szövegét. Az Apám könyve tulajdonképpen ugyanezt a történetet írja le, középpontban az apa, Karl alakjával, aki egy ősi tradíciókban gazdag svájci családból származik és sorsa szinte meg sem jelenik az Anyám szeretőjében. Az Apám könyvében az ő története nagyjából ugyanolyan tragikus, mint az anyáé, viszont a hangnem eltérő: míg az első könyv rezignált dikciója az anya jellemét képezi le, addig az apa természete a második könyv önironikus, néhol egyenesen humoros modorában érhető tetten. Karl igazi idealista, csak a könyvei és lemezei érdeklik, különböző művészcsoportok tagja, belső meggyőződés nélkül, barátai unszolására egy időre belép a kommunista pártba, közben pedig megszállottan, óriási energiákat mozgósítva műfordításain dolgozik: klasszikus francia irodalmat fordít svájci német nyelvre. Bár nem tudja, milyen szomorúság emészti feleségét, az anyát, aki kedélyállapota miatt néha az idegszanatóriumok vendége is, ingatag házasságuk természetesen az anya titkolt szerelmi fájdalmából ered. Widmer műve mégsem történelmi családregény vagy pszichoanalitikus dráma, hiszen Carla és Karl alakja – ahogy nevük is mutatja - , alapvetően általános érvényű, sorsuk pedig szimbolikus töltetű életpálya. Ez leginkább abból látszik, hogy mindkét szülő valamilyen szálon kapcsolódik a korszak kulturális, szellemi és történelmi áramlataihoz, az anya a zenéhez, az apa pedig az irodalomhoz. A két könyvben jelzésszerűen felszínre kerül az avantgárd, a kommunizmus, a spanyol polgárháború, a Bauhaus és olyan nevek jelennek meg teljes életnagyságban vagy közvetve, mint Bartók, Mann, Hitler, Mussolini és Lenin, egy festőművész figurájában pedig Dali-vonások fedezhetők fel. Nagy örömömre még a hetvenes években ismertté vált historikus zenei irányzat is megemlítődik, „korhű muzsikálás” néven. Aki eddig azt hitte, Svájc a drága és precíz órák, illetve a pénz országa, tehát egy érzelmileg és szellemileg steril kultúra, Widmer könyvében Garcia Marquez-i vonásokat mutató mitikus rétegekre is bukkanhat. Az apa például tizenkét évesen részt vesz szülőfalujában egy törzsi szertartásokhoz hasonló, a kantonok tradícióiban gyökerező beavatáson. Itt veheti kezébe a Fehér Könyvet, amelybe egész életét bele kell foglalnia a halála napjáig, apró betűkkel, és amelyet csak az elsőszülött fiú olvashat el az apa halála után. Ez a könyv, benne egy egész letűnt világ képével végül olvasatlanul a szemétben végzi, a fiú csak néhány fájdalmas oldal erejéig tekinthet be apja életébe. Éppen ezért dönt úgy, hogy ő maga írja meg édesapja Fehér Könyvét. Urs Widmer ikerregénye alig pár száz oldal, de olyan sűrű állagú és olyan nagy súlyú anyagot mozgat, amely példa nélkül áll az utóbbi évtizedek kortárs európai szépirodalmában. Stílusa egyszerű, sallangmentes, nyelvileg hihetetlenül csupasz, mégis élvezettel olvasható, szép és gazdag, ami a fordító, Almássy Ágnes érdeme is. Az Anyám szeretőjével és az Apám könyvével új minőség született, amely méltó utódja bármely klasszikus szülőregénynek, s ami még fontosabb: komoly kihívást jelent e regénytípus majdani képviselőinek.

9. [tulajdonos]: Rövidre vágva2006-06-07 21:07
Az elmúlt napokban hat műélmény volt rám hatással: Bacsó Péter Te rongyos élet! , Altman Három nő, David Cronenberg Erőszakos múlt, illetve Nanni Moretti A fiú szobája című filmje, valamint Debreczeni József Az új miniszterelnök és Urs Widmer kortárs svájci író Anyám szeretője című kötete. Az utóbbiról hosszabb olvasmánynaplót készülök írni, mert nagy horderejű regény, a könyv párdarabját pedig, az Apám könyvét még olvasom. A Te rongyos élet! azok közé a magyar filmek közé tartozik, amelyet évekig hanyagoltam, s most végre DVD-n megnéztem. Kellemes meglepetésben volt részem. Nekem Bacsótól eddig az obligát A tanún kívül talán csak a Fejlövés tetszett igazán. A Te rongyos élet! viszont igazi jó mozi, amely megidézi A tanú szatirikus vonásait, legnagyobb erénye elsősorban mégis a színészi alakításokban rejlik. Most döbbentem rá először, hogy Udvaros Dorottya igen nagy színésznő, ráadásul a ruhátlan jeleneteknek köszönhetően az is kiderült, hogy rendkívül szép, de mellette Bezerédy Zoltán is lehengerlő alakítást nyújt és Körmendi János is a legjobb formáját hozza. Egyszóval szórakoztató, ügyes munka, remek magyar színészekkel, az Én vagyok a traktoroslány című dalt még napokig dalolgattam magamban. A DVD-n pedig található egy dokufilm is arról a színésznőről, Déri Sáriról, akinek a kitelepítési kálváriája megihlette az alkotókat. Robert Altman Három nő című filmjét videóról néztem meg, még hónapokkal korábban rögzítettem a tévéből. Sima drámára számítottam, helyette kaptam egy jó pszichothrillert, Sissy Spacek alakjában a Carrie tudathasadt címszereplőjére ismertem, Shelley Duvall meg, aki a Ragyogásban Jack Torrance feleségét játszotta, ezúttal is nagyon tetszett. Különös, komor alkotás, Altman sikerültebb darabjai közül való. Bár fenntartásokkal álltam neki Cronenberg legutóbbi munkájának, az Erőszakos múlt is kellemes meglepetést szerzett. A figyelemre méltó színészi alakítások mellett be kell vallani: kiemelkedő thriller. Noha ismert panelekből épül fel és nem lesz filmtörténeti kilométerkő, mégis becsületes, izgalmas, tiszta munka, jóval egyedibb bármely más tucatdarabnál, hiteles bizonyítéka Cronenberg tehetségének. Sőt, a hollywoodi sémák ellenére felülmúlja a Spider pszichologizáló kimódoltságát és egyes pillanataiban eléri a rendező legjobb filmjeinek és az örökbecsű gengszterfilmeknek a színvonalát. (Gondolok itt elsősorban Coppola, De Palma és Scorsese örökzöldjeire). A 2001-es cannes-i fesztivál Arany Pálma díjas filmjét, Nanni Moretti A fiú szobája című alkotását vasárnap este néztem meg az M2-n. Azaz csak részben láttam, hiszen a magyar tévécsatornák rossz szokása szerint leszinkronizálták, így aztán nem is tudom eldönteni, mennyire tetszett. Az eredeti hang ugyanis valószínűleg legalább háromszorosan megdobta volna az egyébként látszólag egyszerű családi történetet. Ennek ellenére úgy látom, Moretti rafinált filmet csinált. Tendenciózusan elkerült mindenféle sémát, a hasonló témájú Redford rendezte Átlagemberek valamennyi nyálas csapdáján túllépve végül egy egzisztencialista színezetű, az időt és a vaksorsot faggató szűkszavú munkát helyezett az asztalra, ami talán meg is érdemelte annak idején a fődíjat. Jó volna újra látni eredetiben, akkor talán elementárisabb hatást tenne a nézőre, mert a csapnivaló magyar szinkronhang a televíziós filmsorozatok közhelyes tónusaival mindenfajta hitelességet meggyilkol. De azért így is izgalmas élmény volt és látom mögötte az igazi filmet. Debreczeni József Az új miniszterelnök című kötetét két éjszaka olvastam végig töredékesen. Eredetileg csak bele akartam lapozni, végül azonban érdekelni kezdett, honnan jött Gyurcsány, hogyan szerezte a vagyonát és hogyan tudott egyik napról a másikra miniszterelnökké válni. Bár a szerző nagyon elfogult, ez valószínűleg annak köszönhető, hogy közelről megismerhette a kötet címszereplőjét. Mindig érdekes megismerni egy sorsot, életpályát, főleg ha ilyen ellentmondásos politikai figura, mint amilyen Gyurcsány. Persze a vallomásokat és információkat ellenőrizni nem tudom, a könyv alapján mégis úgy látom, hogy egy rendkívül eszes, ügyes, tehetséges emberről szól, aki persze nem a bölcseletben és a humán műveltségben jeleskedik, hanem a reális világban, a gazdasági, politikai tudományokban és mindezeket képes nagyon gyorsan elsajátítani, illetve átültetni a gyakorlatba. Sikerét tehát ennek a jó fejének köszönheti. A naponta hallott vádak többségét a könyv megcáfolja, de annyira azért mégsem elfogult, hogy ne ostorozná kíméletlenül az MSZP vagy a miniszterelnök egyes lépéseit, mondatait, cselekedeteit. Magyarán egészen jó, kiegyensúlyozott politikai életrajz Debreczeni kötete, még akkor is, ha a szerző kissé patetikusan zárja le és ha egyelőre még nem is tudjuk megmondani, hová vezet Gyurcsány útja, illetve ha talán akkora történelmi tettekre nem is lesz majd képes, mint amilyet a szerző kissé túl lelkesen jósol neki. A legfontosabb azonban, amit megtanultam belőle, hogy a televízióból és az újságokból csak a politikai események felszínét ismerhetjük. Hatalmas kulisszatitkok tárulnak fel a könyv lapjain, ami talán még izgalmasabb, mint maga Gyurcsány (és/vagy Orbán) személye. Mindenesetre most egy időre jóllaktam politikai tartalmú szöveggel.

8. [tulajdonos]: A zárványember2006-06-02 09:24
Nemrégiben alkalmam nyílt néhány szót váltani két ismert prózaírónkkal, s a rövid beszélgetés közben mindkettejüknek megjegyeztem, hogy hiányolom a történetközpontú, sikeres nemzedékregényeket a mai irodalomból. Egyikük azt válaszolta, tévedek, hiszen számos ilyen könyv született a kilencvenes években, a másik azonban elismerte, hogy a mai szövegek, minden újmódi történetmánia ellenére még mindig valóban a szövegtechnikát preferálják és erősen nyelvreflexívek. Abban azonban biztos vagyok, hogy hazánkban eddig egyetlen olyan kötetet sem írtak meg, mint amilyen Stasiuk Fehér holló című regénye. Pedig lehetne írni ilyet, hiszen a lengyel közelmúlt körülbelül hasonló pályát írt le, mint a magyar, számos párhuzam és a közös lelki alkat is megfigyelhető a két ország utóbbi évtizedeinek történelmében. A „két jó barát” közismert népi fordulata is aligha véletlen. Talán felelőtlen megállapításnak tűnhet, de Stasiuk regénye szerintem csaknem gond nélkül átültethető volna magyar környezetbe. Alakjai pontosan abból a generációból származnak, amelyek a kilencvenes években megteremtették a rendszerváltás utáni irodalmat, a lengyel író könyve azonban sokban különbözik a magyar szövegközpontúság virtuóz úttöréseitől. Bár művét két idősíkon futtatja, az olvasónak nem okoz különösebb megerőltetést, hogy a paralel linearitásra épülő egyszerű rendszert átlássa, s ami a legfontosabb: nem kell minduntalan az írói trükkökre és nyelvi mechanizmusra figyelnie, hiszen itt alapvetően a történeté, a korszaké és a főszereplőké a főszerep. Nem a szöveg diktál, hanem a tárgy, ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nyelv ne volna ügyesen kimunkálva. Jól megírt, ám a krónikus szétírástól mentes kalandregény a Fehér holló, melyben Stasiuk mágikus odüsszeiává gyúrja saját nemzedékének talajvesztését. Természetesen a közeg és cselekmény felcserélhető, szinte csak esetleges terep a könyvben: öt harmincas éveit taposó fiatalember elindul a lengyel hegyekbe, annak reményében, hogy valami értelmet és célt találnak a Semmiben. Mint Ganz Lisszabonban, a Fehér városban, Alain Tanner filmjében, szeretnének kilépni az időből, mert valamilyen oknál fogva nem találják odalent a közép-kelet-európai valóságban a helyüket. Stasiuk még az évet is jelöli: 1993-at írunk, abban az időben járunk tehát, amikor a régi rend felbomlásával egy új korszak volt születőben, s a hatvanas évek generációja egy kis lelki vákumba, értékzavaros korszakba csöppent. Ahogy a szöveg mondja: abban az időben járunk, amikor a „véres dzsekik helyébe dzsekigyárak” kerültek, Bob Dylan heroikus prófétizmusa pedig a kamaszkor emlékei közé süllyedt. Az öt fiú közül azonban kettő konkrét céllal, önmaga elpusztításának titkos vágyától vezérelve indul el, míg a másik három csupán kísérőként, kamaszos kalandvágyból csatlakozik hozzájuk. A baljós kirándulás persze szükségszerű tragédiává érik a hóviharban, a Stasiuk által félelmetes Semmivé festett hegygerinceken. Az egyes szám első személy talán az egyetlen olyan pont, ami posztmodern leleményről árulkodik a regényben: az elbeszélő ugyanis mindvégig kiegyensúlyozott, néma tanú marad, miközben társai mind-mind egy-egy jellegzetes személyiség megtestesítői, szinte már olyan érzésem támadt olvasás közben, mintha csupán a szerző belső alakváltozatai volnának. A szöveget az is szimbolikussá teszi, hogy bár egy konkrét bűn elkövetése miatt menekülnek a néptelen fagyban, az őket üldöző törvény mégsem mutatkozik, mintha tulajdonképpen a nagy semmi, vagy önmaguk, még inkább a halál elől próbálnának elmenekülni. A Fehér holló ennek következtében igazi halálregénnyé érik az utolsó száz oldalon, ami szerencsére kiigazítja korábbi hibáit. Mert ami erénye, részint hátránya is a könyvnek: a lengyel szerző ugyanis „Hogyan lettem író” című önéletrajzi vallomásához hasonlóan néha túlságosan felsorolásszerűen mutatja be a generációs relikviákat, ami olykor sajnos kioltja a feszes cselekményívet. Persze ez a retrós felsorolás nekünk magyaroknak is érdekes lehet, nemcsak a „Kloss kapitány” vagy a „Négy páncélos és a kutya” említése miatt. Az ismeretlen nevek mögött körülbelül azok az arcok saccolhatók, melyek annak idején nálunk is jelen voltak, így például Zenon Laskowik helyébe talán beilleszthető Hofi Géza, Kora Jackowska helyébe Kovács Kati, a Sport és a Popularne cigaretták pedig nyilván olyasfélék lehettek, mint nálunk a Symphonia vagy a Kossuth. És akkor még nem beszéltem a korszak önpusztításra használatos egyetemes márkáiról, a vodkáról és a Volga nevű orosz autócsodáról. A gyakran nosztalgikus jegyzékre emlékeztető szövegrészletekért azonban mindvégig kárpótol a mitikus közeg.(Éppen ezért a fehér holló motívumát meghagyom az olvasónak) Stasiuk regénye nemcsak a Márvány- és Vasemberen túli generáció, egy elveszett zárványnemzedék regénye, de minden irodalom egyik nagy kérdését is magában hordozza: hogy végső soron „mi a szar is ez?” Mármint az élet. Helyes befejezés, hogy Stasiuk elhallgatja és ránk bízza a választ.


Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2020-02-26 09:25 lista
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
2018-09-28 23:41 furim
2018-08-27 10:16 Vajdics Anikó -- kedvencek
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2020-07-06 18:44   Napló: Vezsenyi Ildikó Naplója
2020-07-06 18:42   új fórumbejegyzés: Tóth János Janus
2020-07-06 18:37   új fórumbejegyzés: Szakállas Zsolt
2020-07-06 18:32   új fórumbejegyzés: Tálos Barbara
2020-07-06 18:29   új fórumbejegyzés: Szilasi Katalin
2020-07-06 18:25   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2020-07-06 18:25   Napló: Vezsenyi Ildikó Naplója
2020-07-06 18:20   új fórumbejegyzés: Petz György
2020-07-06 16:41   új fórumbejegyzés: Radics Zina
2020-07-06 16:40   Napló: Baltazar