NAPLÓK: nélküled Legutóbbi olvasó: 2025-10-22 15:57 Összes olvasás: 205182| 1887. | [tulajdonos]: nyomozás, KL | 2025-10-19 16:23 | Miután rám írt a hajdani olvasókör egyik tagja a Nobel után, arra gondoltam, kicsit körbe járom a Krasznahorkaiból való "kiábrándulást'. 2011 májusa óta vagyok fönn Molyon, kikerestem és idemásolom az írott értékeléseimet azóta olvasott könyveiről:
Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó
(2011. augusztus 18., 09:16 )
"Húha. Talán most, h a végére értem, elkezdem újra az elejéről, hátha többet megértek. Azt hiszem, most fogtam hozzá harmadszorra, eddig egyszerűen „keresztülestem” a vékony szövegen, mert sokkal nehezebb, bizonyos szempontból, ezt olvasni, mint volt pl a Háború és háborút, vagy az Ellenállás melankóliáját, mert ott a szövegből sok volt, sűrű volt, s ha mulasztottam is, attól még „meglehetett” a könyv. Itt viszont nemigen van javítási lehetőség, illetve kevesebb a fogódzó.
De most jókor jött nagyon, az elfordított fejű Buddha, a kiegyensúlyozott szépség határain, mélyében, szívében a halálra vert kutya, az ugrásra kész veszett róka, az aranyhalak, amiket szemükön át szögeztek a deszkához, s a rendfőnök rendetlen szobája, s benne a Leszámolás a végtelennel. Keresés, végzetes mulasztás, mert „senki nem látta kétszer”, de a bizonyosság, h van, hogy „az emberi érzékenységnek, az együttérzésnek és a részvétnek, a kíméletnek és a jóindulatnak, a tapintatnak és az alázatnak, az emelkedettségnek és a nagyra hivatottságnak van világa a földön.”
Még akkor is, ha a szerelvényről se le, se föl nem szállt senki."
Rombolás és bánat az Ég alatt
(2013. július 13., 15:21)
"Úgy volt, hogy ez lesz az első könyve, ami nem tetszik. Zavartak olyan megállapítások az utca emberéről, amik egy regényben jók, mert ott a narrátor beleláthat az embereibe, miközben világot teremt, de mikor egy utazás során söpör le vki embereket, h „látszik rajtuk, h nem tökmindegy?”, az zavar.
El is szomorodtam, mint mindig, ha valakiből kiábrándulok. Íróimnál az úgy szokott lenni, h ugyanolyan ütős akkor is, amikor véletlenül tudom, h téved. Mert akkor szétválik a mesterségbéli tudás és az üzenet, és kétségbeejtő, h a hamis, a talmi is működhet igaziként.
De a 158. oldal után úgy éreztem, mégis megbocsátok mindent, mert egymás után tette fel a kérdéseimet, bár nem pontos ez így. De egyre erősebb lett a tartalom. A végén meg ott álltam a kiskunhalasi vasútállomás előtt várva a buszra, beletartva a hátam a fénybe, mert fáztam, mikor elolvastam a 'megérkezést':
„WU: A szív ereje határtalan.
Uramisten, hol vagyok? Látom a tolmácson, h ő se tudja, hova kerültünk, és szinte ijedten szorítja a széke karfáját. A hangulat egészen más, mint amire számítani lehetett. Komoly, emelkedett, szigorú. Úgy érzem, hogy egy nagy történetbe kerültem. A nap besüt már az asztalunkhoz. Érzem, ahogy melegíti a hátam. ” (252)
Nagyon jó volt utána az utolsó fejezet.
Nem ugyanaz vagyok, mint aki elkezdte. Ennél többet nem kaphat az ember könyvtől, azt hiszem."
Báró Wenckheim hazatér
(2019. április 21., 22:25)
"Azt hiszem, ez volt a hetedik könyve, amit olvastam, de könnyen lehet, h az utolsó. 'Kedvenc' íróm volt nagyon sokáig, az Ellenállás alap, a Háború és háború, az Északról…nagyon tetszett (a Sátántangó kevésbé), de már a Rombolás és bánat csak a végén fordult át, ez a könyv meg át se.
Persze, attól még nem rossz. Egy nem annyira jó Krasznahorkai-könyv se tud rossz lenni. Csak, azt hiszem, nekem már nincs miért olvasnom. Ami elgondolkoztatott, h mit is szerettem benne eddig, amit most nem találok. Filozófia elmenve a végsőkig, ütköztetve a magyar rögvalóval, amiben élek. Nyilvánvaló, h miért volt a nekem való író sokáig.
Hogy mi bajom most, mikor ebben a könyvben is megvolt mind a kettő? Apróságok zavartak először. Indokolatlan ismétlődések, üresjáratok azokban a védjegynek számító hosszú mondatokban, még akkor is, ha reflektált rá, h igen, ismételek, és szándékos. Az öncél akkor is zavar. Aztán zavar a védjeggyé válás maga. Elvesztette az ártatlanságát, mondhatnám, ha nem lenne röhejes. Mégis. Túl sokat tud magáról.
Aztán a karakterek a rögvalón, akiket van szerencsém ismerni. És volt, h tudtam, h így nem beszélnek, h ilyen karakter nincs, így nem beszél. Pontosabban, nem így beszél, nem így beszélnek.
Az elején a figyelmeztetés jó. A megrepedt pillanat, meg, hogy 'tévedés kettéválasztani engem', meg értem én, h ha az egész 'ki fog jönni', de se oka, se értelme nem lesz, se öröm benne, és a karmester is csak a végét várja, és még csak nem is szereti a zenét, akkor ez a regény nem is lehet másmilyen. És a kérdés is értelmetlen (naná!), h ezért érdemes-e elolvasni, vagy olvasni tőle még. Mert természetszerűleg nem."
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
