NAPLÓK: fiaiéi Legutóbbi olvasó: 2026-06-12 17:17 Összes olvasás: 9996| 164. | [tulajdonos]: egy blogban vagyok vele! | 2024-12-03 00:56 | Életuntságod nem megjátszott, őszinte a végtelenségig, kegyetlenül csípős észrevételeid fenntartás nélküli őszinteségedből fakadnak, és nem veszélytelen kajánságból születnek. Eleinte csodálkoztam rajtad, aztán megértettem: a szentimentális lélek így álcázza gyengeségét. A kegyetlenség itt nem más, mint az érzelgősség fonákja. Sebeket ejtesz, mert attól félsz ellágyulsz. Én is, egymás kirakós puzzle játékai vagyunk. Az est és a hajnal. Sokat élt életed hallgatom, mert sokat élsz barátom, és sokat sírsz. A lélek fura hangjai ezek, hogy ugye megtaláltuk egymást, és veszítettünk. Félek, ahogy énem másik fele hirtelen kiemelkedett a tengerből, hogy itt vagyok, és tudom, hogy sírni kell, mert soha nem egymáséi zokogás terít be engem és téged, a szőkét, s a vöröset.
- Tudod mit álmodtam? Hatalmas fényként jöttél a szobámba, de az a fény nem volt arany, inkább óarany ragyogás, vörösen izzottál, magad voltál az élet, magad a FÉNY… Nevettem álmomban, de hisz meglátogatott a fény, hozta magával köntösét, hogy betakarjon. Leültél az ágyam szélére, csak úgy puhán mellém, fény voltál, én a sötét. Bolond kontrasztok táncoltak a szobában, tenyerem nyitva tartottam, mert egy kővel a musztángod agyon akartam csapni, a vadlovat, min szeretkeztél, de a tenyeremből kivetted lazán a kavicsot, furán fényarccal néztél, és belecsókoltál tenyerembe, mint lepke szárnya, olyan volt az a csók, aztán kacagtál.
Nevettél, ébresztettél, barátom itt vagyok, érted, nincs semmi baj én csak csókolni jöttem téged, a fény csókját hoztam néked, a tisztaságot, a szépet. Meg akartalak csókolni azt hiszem, de hirtelen nem lett arcod, kétségbeestem, hol vagy, hová tűnt, a szemeid sem látom! Sóhajtva emelkedtél ágyamról, mondtam, ha megismered önmagad, ha újra tiszta leszel, ha nem a nőktől várod a feloldozást, akkor látni fogod hatalmas gesztenye szemeim, nevető szám, és csókolni foglak, de úgy, hogy megszűnik a világ körülöttünk... a gerincem ívben feszül, mert nem bírom a rengeteg kéjt testemen, mit nekem adsz, akkor látni fogsz, de addig nem. És egy versed kántáltam a versemből két sort lélek lélekhez simul, szemünk puhán egymásra hull. Aztán elmentél. Sírtam bele a párnámba, mert fölzokogva rájöttem: itt hagyott, itt hagytál fény! Gyere FÉNY!
Írtál nekem, és én nem vettem komolyan, ó te kimászol mindenből. Kérted, hogy hallgassak Leonard Cohent. Megtettem, gyönyörű szólamok, még a linket is átküldted, és a végén tőlem kérted, hogy erre jó, ez szóljon, ha repülök messze, és a versedből egy részletet kértél ”Még kérdeném, mennyi az élet… Mi vár még rám? De már vonszolja tovább magát” és mint kirakó fura figurái meséltem neked szerelmekről. Aki imádja az életet, talán nem veszi komolyan a halált. Játszol gondolattal, ha én nem leszek. De ez tündérek tánca a víz tükrén önmagad elrejteni nem lehet. Szerelem, és hány asszonyt tettél boldoggá, de te csak szeretni akarsz, megfogni a nőt, és figyelni rá, hozzábújni, hogy menny és pokol összeérjen, gerince roppanása, sikítása tiéd legyen, jó legyen neki. Azt hiszem, olyan vagy, mint az a fa, amibe belecsapott udvarunkon a villám, kettétört, de a gyökerei tartják egymást, aztán ha vénül, a gyökerek száradnak elengedve egymás fa-kezét, és kettétörik minden. Egyik erre dől, még ránézve a másikra, hogy ne menj, mert szeretlek, de menni kell, ez már tépett remény. Még egy utolsó sóhaj kitör mindegyikből, talán sikítás. Kér a fa ága, hogy maradj, hatalmas a villám ereje, és a tűz ropogása, ez a fa halála, de ott az élet, érted?
Mert új sarjadás, pici levelek tánca az esőben, remeg a vízcsepp kis levelek nevetésén.
A veled való szeretkezés után nem undor vagy kétségbeesés maradt vissza, mint máskor, hanem kacagás, akármilyen mérges voltam rád, végülis mindig mosolyognom kellett valamilyen abszurd mókádon, noha fájó szívvel döbbentem rá, hogy sosem foglak egészen elérni, a magamévá tenni, sőt ez a férfi még jóbarátom sem lesz - gondoltam -, legföljebb a saját maga szabta feltételek szerint. Társtalan, kíméletlen tűz lobog bennünk, ez teszi izgalmassá csókjaink: olyan jó ölelésed betakar, de mégis megvetlek néha, megvetsz te is. Ha szemedbe nézek, önmagam képmását látom, önmagad erdejét látod. Csend van. Már kibuggyan a könny, mert nem pislogunk, és hirtelen nem tudom, én mi vagyok: éj, vagy hajnal karjaidban!
Néha nem kell mindent érteni, úgy tiszta, szép, érezz csak. Érezz, ennyi elég…
ATYAÉG DE SZART ÍRTAM! 2010-ben.. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
