czékmány sándor DOKK-lét: paprikaskrumpli

NAPLÓK: czékmány sándor DOKK-lét
Legutóbbi olvasó: 2026-09-23 20:29 Összes olvasás: 12558

1.	[tulajdonos]: paprikaskrumpli	2017-11-20 16:48
81 sor 1 már régesrég nem játszod a szereped, pedig még mindig ugyanazt az álarcot viseled, változatlan vagy, csak az ár- nyékod lett kisebb, sokkal kisebb, az idő annyira el- koptatta, hogy ha szeretnéd sem tudnád maholnap meg- különböztetni magadtól, járóképtelen lett, akárcsak a gondolataid, benne elképzeléseid a világról, ahol rönk- ként úsztatod magad a sarkáig, és ha visszafordulsz már nemigen látsz a nyomodban senkit 2 persze ez a te hibád is lehet, soha nem próbáltad meg for- mába faragni magad, gyenge voltál beismerni az igazad mások hazugságaival szemben, határt kerestél folyton, és mindig magadba ütköztél, ez is egy olyan gondolat, amin megint csak leállsz percekig töprengeni, hogy van-e képe értelme a szónak vagy megint csak üres provokáció, ahogy a tekintetek is folyton elfordulnak, mikor színpadra lépsz holott nem szerepet játszol, egyszerűen csak megpróbálod önmagad szerepként elviselni 3 nem mondhatni, hogy hagyomány lettél, másolat vagy, egy saját arcról készült szánalmas másolata a magadénak, és még csak nem is sejted, hogy az eredetit, hol, milyen körül- mények között hagytad magára, elképzelésed ugyan van de a bizonyíték már rég nincs birtokodban, pontosabban másokra hagytad, hogy játszanak el téged, és szomorúan tapasztalod, hogy ezek a mások is te voltál, és ideg- enként keresik az átjárót önmagukhoz, és még csak nem is sejtik, hogy soha nem voltak, csak vannak 4 előfordul, hogy valaki emléke eszedbe jut, aztán szét- hullik, porvihar lesz belőle, amiben árnyként kavarogsz vagy vánszorogsz benne, mint amikor kivertek, és csendben, a legutolsó pillanatig vissza-visszanézegetve méregetted az egyre tömörebb távolságot, tanulmányozod közben a csend titkát, ami szintén te, de idegen a belőle kiszivárgó sötét, mintha por lenne az is, napon átütő rozsdafolt, valamit folyton kérdezni akarsz tőle, mert biztosra veszed, hogy volt közöd hozzá, de már nem tudod 5 mikor létezésed megpróbálod rögzíteni, elhalványodik a köréd kapart árok, ugyanúgy mégy el, ahogy megérkeztél november lesz akkor is, tökéletes pontossággal mellőzve a felesleges évszakokat, jelentősége csak a hullámzó sorokba zárt vesszőknek lesz, amik talán az árnyékaid is voltak, egybezárva és elválasztva a fény hamis kész tetéseitől, néha-néha felriasztott álmaid között próbáltál szövetségest találni magad ellen, aztán felhagytál ezzel is 6 hogy a végén újra a helyére kerüljön minden abból a sok hiábavalóságból, amiket egyszer magadba terveztél, falak lettek mind, átjáró és kapaszkodó nélküli gyűrődésként állítva, hogy akkor mégiscsak én, mert kicsit magam is benne felejtve, mintha a szomszéd utcából tartanék haza- felé, de elfelejtettem, hogy merre kell befordulnom és kedvem sem, hogy eldöntsem, érdemes lenne-e még bár- merre is, lehet-e ennél mélyebbre, ahol már töltésként viselkedik a fal, védelmet nyújt, de sejtelmed sincs, mitől 7 útközben persze rájössz, hogy már rég maga alá temetett sőt, te maga vagy a fal, ahogy az utazásod is, szótlanná vált együttlét mélységgel és magassággal, elhagyott szavak amiknek már nincs, de talán soha nem is volt értelmük, de néztél velük, világokat láttál bennük, vendégként és be- fogadóként egyaránt, túlfokozott bizalommal néztél át másokon, ettől néha azt hitted, szabad vagy, pedig csak folyamatosan visszatértél oda, ahonnan elindulni is kép- telen voltál 8 ki kellene menni néha a parti sétányra, szilárd talajt fogni a talpam alá, elfelejteni ezt a bukdácsoló együtt- létet a hullámveréssel, ahol talán a szél sem, csak az üres hányatott bizalom, kevés kék a horizont ívében, és máris himbálod magad előre-hátra, és újra, és újra felméred mintha számítana is valamit a mérlegen, hogy mennyit mocorogtál rajta, néha érintetlenséget érzel, és magashegyi havak sivárságával töltöd fel a horhosok repedések, sziklaélek kiáltványait 9 aztán lefújod őket, mintha ott sem lettél volna, túl közel voltak a széphez, de ettől a tekinteted csak homályosabb lett, túl messzire kerültél az igazságodtól, de az is lehet hogy túl közel, a saját nézőpontod itt már nem számít, a- hogy mások nézőpontja is csak, mint bolygók az igazság körül, de lényegében nem tud vele mit kezdeni, álarccá gyűri hát a megérzést, valami tévedhetetlennek hitt eszme kötőanyagába áldozva fel a maga hitét, hogy időt állóvá tegye a falat, ami talán nem is kellene, hogy ott legyen

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!