NAPLÓK: Zúzmara Legutóbbi olvasó: 2025-12-03 06:18 Összes olvasás: 181844| 1886. | [tulajdonos]: A megérzés (próza) | 2025-10-14 23:53 |
Hajnali háromkor ébredt. Úgy érezte, hogy kialudta a tegnapi fáradalmakat. Megmosakodott, otthoni öltözékbe bújt. Vasárnap volt. Laptopján megnézte az időjárásjelentést. Majd lomhán visszatette a helyére, és azon törte a fejét, hogy most mit csináljon. Szeme a tiszta, de gyűrött ruhákra tévedt. Nagyot sóhajtott, vasalni kezdett. Közben kigondolta, hogy ma meglátogatja a szüleit, de korai lett volna még elindulni hozzájuk. Végül végig feküdt a kanapén. Elbóbiskolt, a telefon csörgésére riadt fel. A szülők szomszédja volt a vonalban. – Gyere haza, meghalt apád! – mondta. A lány felpattant, zsongó fejjel, úgy ahogy volt, rohant. Magában rimánkodott, hogy az egész csak rossz tréfa legyen. A szülői házhoz érve meglátta a mentőautót. Most biztosra vette, hogy apja még él. A bejárati ajtóval szemben volt a szoba. A nyitott ajtón át meglátta a fotelben összezsugorodva ülő, zokogó anyját. Tehát igaz a hír! Ő is sírásba kezdett. A mentős hozzálépett, és a fülébe súgta, hogy most az özvegynek van szüksége gyengédségre, vigaszra. A lány abbahagyta a sírást, az anyjához sietett, és szomorúan átölelte. Majd a földön fekvő, lepedővel letakart test mellé kucorgott. Óvatosan felemelte a szemfedőt. Hosszasan nézte a halott arcát, majd biccentett egyet, mintha azt mondta volna: igen, ő az apám.
A mentősök távoztak. Szinte ezzel egy időben megérkezett a háziorvos, aki közölte, ha hamarabb hívnak a beteghez mentőt, az még élne. Mintha arcul csapták volna a lányt. – Létezik megérzés! – futott át fejében a gondolat. És ettől még szomorúbb lett.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
