NAPLÓK: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN
Legutóbbi olvasó: 2025-11-18 15:44 Összes olvasás: 41711| 186. | [tulajdonos]: ÚJRATERVEZÉS | 2024-02-08 01:43 |
HÚ DE SOK DOLGOM LESZ A HANGOMMAL (A LINKELT VIDEÓ NEM HAZUDIK)
Nagyon be kell énekelni, mert ezek szerint pontatlanul intonálok! (Azóta minden nap skálázom, hogy vénségemre ősz hajú bárd lehessek, ráadásul egyben a szabadvers megzenésítője)!
Ő pedig a következő dalnok. Egy éves kisunokám. (Lehet, hogy most látjátok itt utoljára fotón: jól nézzétek meg!)
Lentebb egy Csákányi Eszternek ajánlott versem is szerepel az éneklésről. (Húsz éves koromban Kaposváron éltem, a színház akkori fénykorában.)
https://twitter.com/PalocziAntal/status/1746057280590594470?fbclid=IwAR2b1SkI29DsIcZ3HO3bvJYh8Y8gaobSm42nz06qhtSahrLmG_qKM-Z6A48
-------------------------------------------
A NAGYFÜLŰ EMBER
(Csákányi Eszternek)
Nevetséges volt a nagyfülű ember.
Csak ült a nézőtéren, szemüveges hosszú arcát
kissé félrefordította és szőrösek voltak a fülei belül.
Ezt még a zeneiskola folyosóján vettem észre.
A színpadról nem lehetett látni, mégis látni véltem fülében a
szőrpamacsokat, miközben Scarlattit énekeltem.
Egyszer, gyakorlás közben az énektanárnőm, aki zongorán kísért,
megállt:
- Magának annyira szép a hangja! Ez egy Mozart-tenor!
Ökölvívó edzésről jöttem aznap. Hetente háromszor a kaposvári
Dózsába jártam. Vállig érő hosszú hajam volt. A meleg májusi
délutánon megmostam, az énekóra alatt száradt meg és az alja
közben begöndörödött. „Mozart-tenor?!” Nem is tudom,
hogy a boksz és a sok lány mellett miért jártam még mindig énekelni.
Azt hiszem, mert kért rá az anyám...
A vizsga-előadáson a nagyfülű ember felesége is a két Scarlatti dalt
énekelte. Talán Mozart-altként?
Ez is fölöttébb nevetségesnek tűnt. De az végképp komikus volt,
hogy ennek a gyermektelen, kiöregedett nőnek egész keskeny
ajkai voltak, rúzzsal mégis cakkos szájat festett magának. S arcát,
a férje mellé ülve, ő is kissé félrefordította és egyforma fejtartással
figyeltek.
Néztek és füleltek.
De vajon mi volt az a nevetséges arckifejezés, amellyel hallgattak
engem?
Mindketten meggörnyedtek ültünkben, az arcuk bárgyún megnyúlt,
mintha elvesztették volna önuralmukat. A szemük tágra nyílt és csillogott.
És csak lassan tértek a végén vissza, de a tapssal mintha
lemaradásukat akarták volna behozni...
Ma már talán tudom, mi volt ez.
Én, akiből végül nem lett semmi, azt hiszem:
a csodálatuk kifejeződése!
És ma már azt is tudom, hogy a nagyfülű ember festőművész volt,
a felesége franciatanár és hogy neki nem a keskeny, hanem az a
cakkosra festett volt az igazi szája.
|
|
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
