NAPLÓK: NYAKAS Legutóbbi olvasó: 2025-07-21 08:07 Összes olvasás: 2743| 20. | [tulajdonos]: PORBA FIRKÁLT VERSEK | 2025-07-20 14:49 | HÁROM ANEKDOTA
Mindhárom történetet úgy mondom el, ahogy megesett. Talán vaskosabbak, szókimondóbbak, mint amilyeneket egy úri társaságban elmesélni illik, de savuk-borsuk veszne, ha finomkodni kezdenék. Persze lehet, hogy manapság sokan nem is értik miről beszélek, és lehet, az elmúlt hatvan-egynéhány évben annyit változott a világ, hogy csodálkozva kérdik: Mi is volt ebben a vicc?
1. AZ ASZÚESZENCIA, AVAGY ODA EGY LEGENDA
Amikor ez történt a fiú -és a lánygimnáziumok még szigorúan külön intézmények voltak, s még uraztuk a tanárainkat. Csak később mikor már benőtt a fejünk lágya, engedték meg nekünk, engedtük meg mi is magunknak, hogy Béla bácsiként, Bandi bácsiként, Laci bácsiként forduljunk hozzájuk. Akkor már osztályfőnökünket is, aki korban hozzánk közelebb állt, közös megegyezéssel Géza bátyánknak szólíthattuk.
A múlt század hatvanas éveinek elején az iskolákban még kötelező volt az orosz nyelv tanítása és tanulása. Csak az volt a különbség, az 56 előtti évekhez képest, hogy egy másik nyelvet, németet, angolt esetleg latint is kellett a középiskolákban választani mellé. Az oroszt nem szerettük, épp csak annyira törtük benne magunkat amennyire feltétlen szükséges volt, az oroszórákat viszont élveztük.
Az orosztanárunk Bandi bácsi francia- német szakos volt, s valahol az Ural közelében hadifogolyként ismerkedett meg a nyelvvel. Hazatérve, mert egyrészt csak erre volt kereslet, másrészt tanárban hiány, kénytelen-kelletlen ezt tanította.
Az órákon, a nyelv tanítása közben, többnyire eszébe jutott valami érdekesség, s a feleltetést feledve hosszas mesélésbe kezdett rengeteg ismeretet megosztva velünk. Így vezetett be minket a fotózás technikai részleteibe, a szénakaszálás, gyűjtés, szárítás és kazalrakás rejtelmeibe, tőle tanultam meg francia szöveggel énekelni a Marseillaise-t, és tőle tudom milyen sokféle módszerrel lehet a halakat kifogni a vízből. Tőle hallottam először az Erdélyi Szépmíves Céh-ről, Kemény Jánosról, a marosvécsi helikoni írótalálkozókról, és már magam sem tudom agytekervényeim zegzugaiban rejtező mennyi mindenről.
Május végén, hogy az iskolában csend és nyugalom legyen, amikor a végzős évfolyam az írásbeli érettségi dolgozatokat írja, az alsóbb évfolyamok osztályainak két-háromnapos úgynevezett tanulmányi kirándulást szerveztek, bérelt busszal vagy vonattal, az ország valamelyik távolabbi vidékére: városokba, üzemekbe, múzeumokba.
Mikor Bandi bácsi megtudta, hogy abban az évben Észak-Magyarország lesz a kirándulásunk célpontja, és hogy a programban egy tokaji pince meglátogatása is szerepel, az egyik oroszórát a tokaji szőlő-és bortermelés, az aszúkészítés csínjának-bínjának ismertetésére fordította.
Elmondta, hagyományosan milyen szőlőfajtákat termelnek Tokajban, ezekből miféle borokat és hogyan erjesztenek, milyen szerepe van a tokaji bor különleges aromájában a pincékben tenyésző nemes penésznek, mi az a gönci hordó, hogyan szüretelik szemenként a töppedt aszúszemeket, miképp készül aztán ezekből a borok királya 3-4-5- puttonyos tokaji aszú.
Előadásának csúcspontja az aszúeszencia volt.
– A kézzel szemenként leszedett aszúsodott bogyókat felöntik a présbe, és a préselés előtt, amit a saját súlyánál fogva kinyom az az aszúeszencia. Ez az ital drágább, mint az arany, csak a királyok engedhették meg maguknak a fogyasztását. Ők is csak ritkán- mondta pátoszosan, és szavai nyomán képzeletünkben egy mesebeli, varázslatos, csodatevő folyadék, valami életelixír jelent meg.
A kiránduláson aztán megtörtént a tokaji pincelátogatás. Bolyongtunk a gönci hordók végeláthatatlan sorai, a tartályok, kádak, szűrők, szőlődarálók között, és láttuk a falakon a szakállként lógó nemes penészeket. Egy idősebb pincemester kísért végig bennünket a hosszú labirintusban. Szikár, rátarti és szófukar ember volt.
A pincelátogatás végén a két kísérő tanárunknak a fogadóteremben borkóstolót rögtönzött, csak úgy állva, a kerek tölgyfaasztalnál. Üveglopóból csorgatta az aranyló nedűt a decis poharakba.
Az fiúk többnyire már a pince előtt az utcán üldögéltek. Csak néhányan tébláboltunk a nagy asztal körül, és hallgattuk, mint hányják-vetik a világ dolgait a felnőttek.
Az osztályban Katona Janika volt a legkisebb, mégis Ő szedte össze a bátorságát, hogy a nagyok beszédébe belekotyogjon:
– És mondja Pista bácsi- fordult az öreg pincemesterhez- az aszúeszenciától be lehet rúgni?
Az öreg fenséges magasból nézett le a kis kíváncsira. Fejét a vállára támasztott üveglopóra hajtotta, és minden szót jól megrágva adta meg a választ:
-Mitő’ fiam?…Az aszúeszenciátó’?… Berúgni?…Fosni lehet attó’ akkorát,… mint ide Bodrogkeresztúr!
Mit mondjak? Fuldokoltunk a röhögéstől.
2. A HADNAGY ÚR TUDJA MI AZ ILLEM
Ez is a diákéveink idején esett meg. Nem is eshetett máskor, mert Géza bátyánk, az osztályfőnökünk, a neves irodalomtörténész, minket érettségiztetett utoljára, később már csak a különböző magyar és külföldi egyetemeken osztotta a tudást.
Nagyszerű tanár, pedagógus, és ember volt. Sajnos csak volt, mert már nincs közöttünk.
Ebben az időben még gimnáziumi tanárként, a nemzet napszámosaként, a serdülő ifjúság szellemi épülésén kellett munkálkodnia, és hetente kétszer-háromszor, délutánonként, esténként a Dolgozók Esti Gimnáziumában is helyt kellett állnia.
Ide a munka mellett, a munka után azok járták, akik a kellő időben nem tudták, vagy nem akarták megszerezni az érettségi bizonyítványt, aztán mégis, az élet úgy hozta, szükségük lett rá.
A mi gimnáziumunkban akkoriban főként katonatisztek koptatták az általunk 2 óra tájban elhagyott padokat.
Valahol, valami igen fontos elvtárs úgy döntött, hogy a Magyar Néphadseregnél minden tiszt legalább érettségivel kell, hogy rendelkezzen.
Ezek a tisztek többnyire faluról felkerült fiúk voltak, akik a tényleges katonai szolgálatuk letöltése után tisztesként, tiszthelyettesként a seregben maradtak. A falu nem nagyon várta őket vissza. A gépek a Tsz-ben kiszorították őket a földekről, hát a laktanyákban próbáltak megélhetést találni, s különböző tanfolyamokon, továbbképzéseken átesve elindultak a ranglétrán felfelé. Tiszté válva, parancs az parancs, a gimnáziumba is bekényszerültek.
Az egyik ilyen Géza bátyánk által tanított katonás osztály elérkezett az érettségihez, és történetesen a vizsgabizottság elnökének egy hölgyet jelöltek ki az illetékes hivatalban.
Folytak az érettségi vizsgálatok annak rendje és módja szerint, mígnem egy jó svádájú hadnagy nem került sorra. Magyar nyelv- és irodalomból kidolgozva a kihúzott tételt, Katona József: Bánk bán-ját, nagy lendülettel kezdett a cselekmény ismertetésébe, s a dráma egyik csúcspontjához érve ígyen vágta ki a rezet:
– És akkor az Ottó felcsinálta a Melindát.
Géza bátyánk elvörösödött, aztán elsápadt, aztán megint elvörösödött, és felháborodottan fordult a katonához:
– Na de Hadnagy Úr, nem tudná ezt, mégis, valahogy másképp kifejezni.
A vizsgázó azonban nem zavartatta magát. Karját széttárva, széles mosollyal adta meg a választ:
– Tudni, éppen tudnám tanár úr, de az elnöknő előtt, ugye, mégsem akartam.
A LÓ KANTÁRJA
Ez a történet nem kapcsolódik közvetlen az iskolához, de ez is a diákkoromban esett meg. Gimnazista koromtól kezdve a vakációban egy hónapra munkát vállaltam, hogy megkeressem a nyaralásra valót, és legyen egy kis zsebpénzem, ne a szüleimtől kelljen kunyerálni.
Minden évben ugyanabban a híres, nagy gépgyárban dolgoztam, generátorokat, transzformátorokat, hatalmas villanymotorokat gyártottak a világ minden részére. Munkát az egyik fémforgácsoló üzemben, esztergák, marógépek, köszörűk, véső és gyalugépek között kaptam, mint afféle kisegítő segédmunkás. Persze később mikor már egyetemista voltam az irodába helyeztek, és az úgynevezett “diszpécsereknek” segítettem a munkaszervezésben.
Az üzem olajozottan szervezetten működött az üzemvezető irányításával. Voltak adminisztrátorok művezetők , gépmunkások, segédmunkások és volt Margit a takarítónő, aki az irodák, raktárak , mellékhelyiségek tisztaságáról gondoskodott. Ő volt a “szaladj lányom” is -bár lánynak már nem volt éppen nevezhető- akit ide- oda küldözgettek, például a főnökök reggeliért a kantinba.
Egy nap az egyik diszpécser a kezébe nyomott egy borítékot, hogy vigye el az
igazgatósági épületbe. Valami módosítandó rajz volt benne.
- Margit!-mondta neki- Felmész az első emeletre. Az ajtóra ki van írva “technológia”. Oda bemész, és ezt átadod a Kantár elvtársnak.
(Akkoriban mindenkit elvtársak illet, kellett szólítani. Az “Úr,”az “Asszony,” vagy “Kisasszony” megszólítás káros kapitalista csökevénynek számított. A “kartárs” még csak-csak bocsánatos bűnnek.)
-Margit! Jegyezd meg! Kantár elvtárs. Gondolj a lóra. Annak van kantárja. Arról eszedbe fog jutni.
Margit elballagott az igazgatósági épületbe, megtalálta az első emeleten az ajtót. Egy jókora irodában találta magát. Az íróasztalok, rajztáblák között vagy harminc-negyven ember tett-vett. Senki se törődött vele.
Margit csak állt a ajtóban, látszott rajta, hogy nagy gondban van.
Kis idő múlva felcsattant. Hangosan elrikkantotta magát
-Milye, milye van a lónak
Egy pillanatra megfagyott a levegő. Mindenki hallgatott – majd egyszerre tört ki a nevetés.
Mert hát, valljuk be: mindenkinek eszébe jutott valami. Csak épp nem a kantár.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
