NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 10:45 Összes olvasás: 71201| 726. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-15 16:21 | 2020. május 15.
Nehéz hozzászoktatnom a környezetemet, hogy a szék, amelyen ülök, a munkahelyem. Nekem pedig azt nehéz megtanulnom, hogy ezt finoman közöljem. De egy pár napja úgy érzem, be fogok tudni iratkozni ez ügyben haladó tanfolyamra.
Ma ebédidőben Karinthy Így írtok ti-jét vettem le a polcról. A Babits-paródiákon röhörésztem az egész udvar füle hallatára. A Libriben volt hasonló élményem, amikor Király Levente Így irtok én-jét habzsoltam teli szájjal (azóta sem vettem meg, de muszáj lesz). Akkor jól jött volna, ha van egész arcos szájmaszkom. Teázás közben azon gondolkodtam, képes lennék-e önmagam stílusparódiáját megírni. Rálátok-e eléggé arra, amit írásban művelek. Eszembe jutott az egy ideje már csak című versem, ami maradanDOKK lett. Önparódiának szántam, egy naplóbejegyzésére reagálva, amelyben valaki az egytömbös verseken gúnyolódik. Én akkoriban jellegzetesen egytömbös verseket írtam, valamiért úgy éreztem jól magam írás közben, ha azonos hosszúságú sorokba tudom rendezni a szavakat, ez nem mindig sikerült. Néha egy szótag (vagy akár egy szó is talán) túllógott, amikor a DOKK-szerkesztőbe felkerült. Ezért az egy ideje már csak-ban direkt túllógattam a foggyökérhártya szót. Az illető talán észre sem vette ezt az egészet, mert talán nem is énrajtam gúnyolódott. Mindegy is, a fő, hogy én is értettem belőle.
2020. május 14.
Elszenderedtem fordítás közben. Arra riadtam, hogy valakinek azt mesélem (vagy írom egy szemközt lebegő, álombéli falra), hogy „az én nagymamám, ha játszani akartunk, képes volt befogni magát a szekérbe a rúd elé”. Nem tudom, honnan szedtem ezt, a valóságban soha nem történt meg. A regényben, ahová a fordítással eljutottam, a főhős éppen túl van egy kiadós, vad szeretkezésen. Az írónő, úgy látszik, kötelességének érzi, hogy a regény nagyobbik felén túl egy ízlésesen tálalt nemi aktussal szórakoztassa az olvasót, hiszen szex nélkül nem élet az élet. Mentségére legyen mondva, hogy a főhős és a szerelme, aki egyben a főnöknője is, hónapokig önmegtartóztató életet élnek, folyamatosan azon fáradoznak, hogy megtisztítsák a világot az antiszociális elemektől, igazán megérdemelnek egy kis örömöt. A spanyol írónők nem paráznábbak, mint mi vagyunk, de nem paráznak annyit a nemiségtől, mint mi össznépileg; természetes dolognak tartják a szexet, annyira természetesnek, hogy az magyarul már nyersnek tűnik. Nekem legalábbis annak tűnt. Igyekeznem kellett, hogy a szöveghűség megőrzése mellett egy leheletnyi finom erotikát bele tudja csempészni a fordított verzióba. Mint a lugasépítő madár, amikor úgy érzi, hogy kell valahonnan szerezni egy ezüstszálat, azt még muszáj beleszőni a fészekbe… Nos, eközben a tevékenység közben voltam én képes elszenderedni este fél nyolc körül. De nem ez a mozzanat az érdekes, hiszen csak fáradt vagyok, különben is, ha Woody Alain (Allan) el tudott aludni előjáték közben a Játszd újra, Sam-ben, én miért ne aludhatnék el az utójáték fordítása közben, de mondom, nem ez az érdekes, sokkal fontosabb a tanulság, hogy most közvetlen, személyes bizonyítékot nyertem arra, mennyire nem lehet megbízni az álmok ártatlanságában. Szekér, rúd, játék, nagymama? Na, persze. Egy meg sem történt gyerekkori játékra való hivatkozással és -- egy koránál fogva -- szexuálisan inaktív figura rusztikus környezetben való szerepeltetésével próbálom elaltatni a szuper-egóm éberségét? Genial, mondaná Picasso (a Picasso kalandjai-ban).
Elalvás előtt (az igazi, szándékolt elalvás előtt) beleolvastam a Feljegyzések az egérlyukbaní/i>-ba. 17 éves koromba olvastam utoljára irodalom-szakkörön. Muszáj volt hangosan röhörésznem bizonyos részeken, annyira magamra ismerek bennük. Nem is emlékeztem pont ezekre a részletekre, 17 éves koromban más volt fontos. Akkor sokkal őrültebbnek tűnt az egész szöveg. Lehet, hogy most is az, csak én őrültem le (vagy fel) erre a szintre azóta.
„Hisz egy pillanat múlva már dühösen azt gondoltam, hogy hazugság, hazugság, visszataszító, erőltetett hazugság az egész, vagyis mindezek az elérzékenyedések, szánom-bánomok, ezek az újjászületésre tett fogadalmak. Azt kérdezitek: hát miért gyötörtem, marcangoltam annyira magam? A felelet: azért, mert túlságosan unalmas lett volna ölbe tett kézzel ülni; ezért kaptam rá ilyen különcségekre. Igazán így van! Figyeljék csak meg jobban magukat, uraim, akkor majd megértik, hogy ez így van! Magam találtam ki kalandokat, egy egész életet költöttem magamnak, hogy valamiképp eléldegéljek. Hányszor előfordult, például, hogy megsértődtem csak úgy, minden ok nélkül; előfordult: magam is tudtam, hogy minden ok nélkül sértődtem meg, csak szerepet játszottam, de aztán annyira belelovaltam magam, hogy a végén csakugyan megsértődtem. Én valahogy egész életemen át vágyódtam arra, hogy ilyen tréfákat csináljak, úgyhogy a végén már nem tudtam uralkodni magamon. Megesett, hogy erőnek erejével szerelmes akartam lenni -- kétszer is. Merem állítani, uraim, nagyon szenvedtem. A lelkem mélyén nem hittem el, hogy szenvedek, folyton ott motoszkált bennem a gúny, de mégis szenvedtem, mégpedig igazán, hamisítatlanul; féltékenykedtem, egészen kikeltem magamból... És ez mind az unalomtól volt, uraim, az unalomtól; fojtogatott a tehetetlenség. Mert a tudat közvetlen, törvényes gyümölcse a tehetetlenség, vagyis a tudatos ölbe tett kézzel ülés. Ezt már előbb is említettem.”
„Egyébként tudják, mit: meggyőződésem, hogy a magamfajta odúlakót féken kell tartani. Az ilyen képes negyven esztendeig némán ott gubbasztani az egérlyukban, de ha egyszer kibújik a napvilágra, és megered a nyelve, akkor aztán beszél, beszél, beszél...” Haha.
Ez viszont nem is olyan vicces, csak a végére nevetem el magam:
„Mindenkinek az emlékei között akadnak olyanok, amelyeket az ember nem mindenki előtt tár fel, legfeljebb a barátai előtt. Akadnak olyanok is, amelyeket még barátainak se tár fel, legfeljebb saját magának, de magának is csak hétpecsétes titok gyanánt. És vannak végül olyanok is, amelyeket még saját maga előtt se mer feltárni, és ilyen dolgokból minden rendes ember emlékezetében épp elég halmozódik fel. Sőt úgy áll a dolog: minél rendesebb ember valaki, annál több ilyen emléke van. Én magam legalábbis csak nemrég mertem emlékezetembe idézni életem néhány régebbi eseményét, mindaddig kerültem őket, mégpedig bizonyos nyugtalansággal. Most pedig, amikor nemcsak emlékezetembe idézem, hanem saját elhatározásomhoz híven fel is jegyzem őket, éppenséggel azt akarom kitapasztalni: lehet-e legalább saját maga előtt teljesen őszinte az ember, be meri-e vallani a teljes igazságot. Mellesleg megjegyzem: Heine azt állítja, hogy hiteles önéletrajz szinte elképzelhetetlen, mert az ember minden bizonnyal összevissza hazudozik magamagáról. Véleménye szerint például Rousseau a vallomásaiban feltétlenül hazudott egy csomót a maga rovására, mégpedig szántszándékkal, hiúságból hazudott. Meggyőződésem, hogy Heinének igaza van; nagyon jól tudom, hogy néha az ember már csak hiúságból is valóságos bűncselekményekkel rágalmazza meg magát, sőt azt is nagyon jól tudom, milyen fajta lehet az a hiúság. Csakhogy Heine olyan emberről mondott ilyen véleményt, aki a nyilvánosság előtt tesz vallomást. Én pedig csakis magamnak írok, és egyszer s mindenkorra kijelentem, hogy bár úgy írok, mintha olvasókhoz szólnék, ez csupán külsőség; csak azért teszem, mert így könnyebb írnom. Ez csupán forma, üres formaság, hisz énnekem sose lesznek olvasóim. Ezt már kijelentettem.” Nyami.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
