NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-12-12 12:30 Összes olvasás: 98893| 725. | [tulajdonos]: Transformers | 2020-05-14 14:41 | Az épületek olyanok, mint a transzformerek. Mint az a halottasház az újihrázi temetőben a dombtetőn, amelynek a helyén egykor kocsma állt. A zsidó ember kocsmája, akinek az egyik üknagyapám a cimbalmát eladta. Utána kellene számolnom, lehet, hogy a szépapám volt a nagymamám nagyapja, és még szebben is hangzana, de mindegy, mert most Mamára koncentrálok, ő fekszik az egykori kocsma mellett a domboldalon egy szépen gondozott sírban, Papa mellett. A nagynéném családját, akik rendszeresen látogatják a sírt, tavaly agyoncsipkedték a darazsak. Én nem jártam arra, amióta Mamát eltemettük. A halottasház eresze alatt fészkeltek a darazsak, valamiért azt gondolták, övék az egész temető. De igazából nem erről akartam írni, csak a transzformerek miatt jutott eszembe. Mert van itt ez az épület, ami valamikor templom lehetett, vagy szülőotthon, vagy bordélyház, nem lehet pontosan tudni, és talán nem is kell, elég annyi, hogy újraakarom építeni, szavakból, emlékekből, álomfoszlányokból, de sehogyan sem sikerül. Mert nehéz pózolások és fontoskodás nélkül egy ilyen vállalkozásba belefogni. Az eredmény annyira siralmas mindig, hogy nem várom meg, amíg egy szélroham vagy egy fuvallat romba dönti, magam szedem szét ízekre, darabokra. Néha megvárom. A szélrohamot. Talán azt a beilleszthetetlennek tűnő, ormótlan követ kellene előbb elhelyeznem, amibe nap mint nap belebotlom, amit folyton kerülgetni kell, mert arrébb mozdítani nem bírom, ezért vagy másért: megvetésem tárgya. Vagy a félelmeimé. A kettő nem zárja ki egymást.
2020. május 14.
Tegnap este ígéretesnek tűnő, mégis elbizonytalanító kalandokba bocsátkoztam. A Jókai-Csokonai kör helyett ellenkező irányba indultam el, mint szoktam: a Honvéd utcán túli lakótelep felé. Ehhez át kellett kelnem a Mester utcán, amire eddig úgy tekintettem, mintha a Grand Canyon lenne, vagy egy megáradt folyó, vagy egyszerre mind a kettő, amin ép bőrrel nem lehet átjutni (nem úsznám meg). Ennek tulajdonítom, hogy olyan hevesen vert a szívem, amikor átbattyogtam a zebrán, mintha az életemért kellett volna küzdenem. Aztán jöttek az új izgalmak: nem találtam odaát csatornafedelet, igaz nem is kerestem nagyon, jobb ötletnek tűnt egy kerékpársávba festett bicikli kerekeit átalakítani csigákká. Két csigává egy este! Ez komoly áttörésnek tűnt az eddigiekhez képest, meg is illetődtem rendesen, egyfajta bűntudattal vegyes diadalt éreztem. Egy járókelőt megpillantva, az ambivalenciám átbillent a teljes bűntudatba: nem így volt ez kitalálva. Vissza kellett mennem a biztonságos oldalra, át a vízzel teli kanyonon, és vezeklésül lefutni egy Jókai-Csokonait. Szabó Lőrincet újabban hanyagolom, körülötte olyan mértéktelen jövés-menés zajlik még késő este is, hogy esélytelen tűnik bármilyen közeledési kísérlet. Csigáról egyelőre szó sem lehet. Se lágy részekkel, se anélkül.
Az a baj az Érinthetetlenséggel, hogy nem csak a felesleges rossztól véd meg, hanem a szükséges jótól is.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
