Művészeti-kórtanok: versek

NAPLÓK: Művészeti-kórtanok
Legutóbbi olvasó: 2024-04-30 19:13 Összes olvasás: 5022

1.	[tulajdonos]: versek	2011-01-15 15:48
Klee-kórtan Hold mindenekfelett. a tetőkön és azon is túl leszállópályán a tekintet formák ívek közt semmi nem szabadulhat a rések szakadékaiból minden kapaszkodik a visszavonhatatlan éjszakába felhorzsolt körömágy a horizont önmagára fonnyad-szűkül a tér s ha elhiszel mindent ami túl van a túlon: magával ránt a naplemente Matisse-kórtan a résre nyitott ablakon csak kifelé néz nem és nem nem máshová végérvényesen körbejár táncol az őrjöngő piros meddig tudod még metszeni az el nem mondhatót egyetlen lövés a madarak közé fekszik inkább ájul a délután kívülre szorul a felesleges a lebontott díszlet macskakövein megbillent hintaszékben elvérzik a legutolsó mozdulat Vermeer-kórtan Delft egén vattacukorfelhők alattuk éles lencse a tó kékbe mártott lent és fent betört tükör a tekintet minden magányos akár az árnyék csónakon érkezik a csend tetők vöröse túlérik a Napon nem szél inkább szellő kap a vízfelszín alá tornyok fúródnak a gyenge horizontba a téglák mind a helyükön vannak itt Isten exponált hártyavékony pillanat minden olyan botrányosan hiteles Dalí-kórtan ízeltlábú pillanaton egyensúlyozik az idő Newton fejéről fára pattan a törvényen kívüli alma Éva a kígyóba harap faágon szárad az óceán sarka: alatta évezredes üledékben halmozódik a teremtés egy kereszten mesterien rövidül a feszült szenvedés légnemű halállal töltött ballonélet kötelét szorítjuk (nem megy az elengedés) magunk után csupán kérdőjelet hagyunk az összecsapott könyvek nehéz bölcsességporában melyik galaxis vagyunk Munch-kórtan szem sincs csupán tekintet zárójelbe szorított sikoly őrjöngő égalj alatt vékony korlátnyi esély Nárcisszusz átesik a tükrön valami világít a sötétek mögül de feketébb a feketénél a macskaosonásnyi éjszaka a döbbent árvaságot kézen fogja a félelem az ablakokban s az ablakok mögül csak a senki figyel függönymaradás a figyelem mindenre merőleges a magány esélytelen fények szivárognak dermedt lámpasorok felől a cseppfolyós alkonyban minden tökéletesen összeér hiába gondolod tovább Kokoschka-kórtan színültig sírt éjszakák zokogások mentronja lüktet lakótelepek közt elült a feszült vihar minden csak valami maradék a leülepedett utcák kövein ízeltlábú ujjakkal ül üveg mögötti némaságban a csontsovány idő Máté-passió ritmusára dülöngél hintaszéknyi aggodalom tekintet akad tekinteten hová fordulj hogy ezt ne lásd? megroppantak a csempék alattad résnyi pokol hői nyújtják indáikat behúzott nyakadra hajtott gallérod most mit sem segíthet Monet-kórtan minden éppen összeillik harmónia bújik az árnyékok alá vakítóan fehér ruhában csodálkozik a Nap minden ág tartja egy kicsit a megroggyant eget illat egyensúlyozik a mandulafa virágai közt hanyagul összedobált vihar keretbe feszített tökéletes egész éppen ott van vége ahol én folytatnám Miró-kórtan hullamerev az éjszaka tarkón lőtt nappalra ájul feszült teteme emberfeletti vírusok mindent felzabálnak kiszáradt szemgödrökben lángra lobbant tengerek a világ alatt-felett tea gőzölög vak madaraknak nem mennek sehová a bottalan sánták akár a süketek mind itt maradnak egy kevés hamu pereg alá rágyújt a csinos halál egy vékonyka cigarettára kiégeti alólunk a holnapot s parazsát átszívja a mára Chagall-kórtan romokkal épül be a képzelet az ablakokon túl lakatlan lakótelepek a szél lángol háttal támaszkodik egy tál hasára kifordul az alkonyból a hold és rádermed roggyant térdű kémények nincs-is-ablakára a semmi tengelyében öngyilkos hurkolja kötelét épp csak résnyire látok a szobába egy elárvult szék felette villanykörte leng egyetlen tompa roppanás és elvérzik az éjszaka (drótra feszül a csend) Kandinszkij-kórtan a kasza ívét ne kövesd. homlokegyenest rohansz a végképp sötétek mögé. betontömbök az arcokon. mindenféle nehezékek húzzák a félelmet a függönyök mögé. csak a rések maradnak; abban is kihunynak a suhanásnyi fények. a tekintetek már a létrák tetején állnak. vagy inkább inognak. közben kapaszkodnak. végül a körmök inak addig feszülnek míg el nem pattan az éjszaka utolsó fedezéke. Reigl-kórtan kivétel nélkül befelé sarokra soha ne állj mindig csak valami más a biztos de az mindenképpen igen a darabokból lassan összeáll összeillik ahol éppen vagy ne feszítsd tovább a keret olyan részeket őriz vagy inkább szorít a középpont felé ami tökéletesen passzol bonthatatlan formádra túl kiszámítható vagy így vedd fel legkisebb kiterjedésed mert nem ismered a varázspálca ívét Aknay-kórtan amikor jelen vannak amikor elbújnak kétségbevonhatatlanul éppen ott és akkor az elsimított a felhorzsolt tér mögött csak egy pillanatig középen aztán már sokkal mélyebben de csupán éppen annyira hogy az érintések közt elférjen egy vonalsuhintás ami mindent metsz és illeszt itt megtorpannak a színek lefelé lépcsők vezetnek felfeszített fejből tekintet tart épp valahová valahová ahol csak annyi hely van hogy maradék nélkül illeszkedik egy mindenekfelett-angyal kettéhasított mosolyába Picasso-kórtan már nem lehetnek feszültebbek a sarkok pattanásig támaszkodik az üvegvékony tér a kockaszögek bizonytalanába mindennek párja van kereten innen és túl egy meghatározhatatlan alak aki végérvényesen dönt a harmóniáról szemből és oldalról mindig más az ugyanaz megfeneklik a tekintet minden önmagára illik a meztelen formák oly csupaszok akár a kiürült felhők tömeg nélkül vonulnak nehéz tömbökbe ragadt hieroglifák a beazonosíthatatlanban valahol ott lapul ott figyel a megsántult magyarázat

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!