Helló, sötétség, öreg barátom, Eljöttem, hogy beszélgessek veled újra, Egy halkan kúszó látomásról, Ami elszórta magvait amíg aludtam. Az agyamba ültetett vízió Még mindig velem van, A csend hangjában.
Nyugtalan álmomban egyedül bolyongtam Szűk, macskaköves utcákon, Lámpák fénygyűrűje alatt, Galléromat felhajtottam a nyirkos hideg miatt, Amikor szemembe szúrt a neonfény villanása, Ez széthasította az éjszakát, És megérintette a csend hangját.
A meztelen fényben Tízezer embert láttam, talán többet, Embereket, akik beszélnek, anélkül, hogy beszélgetnének, Embereket, akik hallják egymást, anélkül, hogy meghallgatnák, Embereket, akik dalokat írnak, amiket soha nem énekelnek el. Senki sem meri megzavarni A csend hangját.
“Bolondok” szóltam, “nem tudjátok? A csend úgy nő, mint a rák! Hallgassátok meg szavaimat, hogy taníthassalak, Fogjátok meg a karomat, hogy elérhesselek titeket,” De szavaim, mint néma esőcseppek hullottak alá, És visszhangot vertek a csend kútjaiban.
Az emberek leborultak és imádkoztak A neon istenhez, akit ők teremtettek. Ekkor a jelzőtáblán figyelmeztető jel villant, A szavakkal, amiket formázott Ezt mondta: “A próféták üzenetei Fel vannak írva az aluljárók, A bérházak falaira, És átsuttogják a csend hangjain."
Fordította: Metz Olga Sára
metz-szet.blog.hu
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
