ezt a verset már annyian megosztották, hogy talán nem baj, ha én is.
JÓNÁS TAMÁS MI A VERS NEKTEK?
mit neveztek ti takarításnak? én a felejtést. nem a törlést, az barbár, gyilkos munka. az új forma beleitatását a háttérbe: a felejtés építkezés, rafinált összemosás, hogy ha valaki közelről figyeli, könnyen észrevehesse, miből is hizlaltuk a falunk. a falat közönségesen úgy hívjuk: én. sok baj van vele. például, hogy nincsen. de hat. működik, emlegeti magát, kínálja, rejti, dicséri, különös tükör: magának hisz mindent, amit mutat. dacos. ő például nem hajlandó felejteni. mindent megőrizve pusztítja múltját és utait. mit neveztek ti versnek? ami felpofoz, rád csörrent, átszab vagy megír? én a felejtést nevezem versnek, és tanulom.
social media felületeken nem akarok ott lenni. zavar a sok ember, a zaj, a propaganda, a gyűlölködés, a posztolási kényszer, a lájk-kényszer, a magamutogatás, en block. amikor indultak, hasznosak voltak ezek a felületek, mert segítették a kapcsolattartást-építést, de ma már túl sok a káros tartalom, a kattintásvadászat, túl nagy a nyomulás, kevés a figyelem. én meg amúgy sem vagyok az a nagy kapcsolatépítő típus. az instáról pl. azért jöttem le, mert túl sokszor jött szembe velem olyan reels-videó ahol a szülők kihasználták a gyerekeiket azért, hogy tartalmat gyártsanak: becsapták, megijesztették, nevetségessé tették, vagy épp veszélybe sodorták őket. kinek kell ez?
Az emberek leborultak és imádkoztak A neon istenhez, akit ők teremtettek. Ekkor a jelzőtáblán figyelmeztető jel villant, A szavakkal, amiket formázott Ezt mondta: “A próféták üzenetei Fel vannak írva az aluljárók, A bérházak falaira, És átsuttognak a csend hangjain."
Helló, sötétség, öreg barátom, Eljöttem, hogy beszélgessek veled újra, Egy halkan kúszó látomásról, Ami elszórta magvait amíg aludtam. Az agyamba ültetett vízió Még mindig velem van, A csend hangjában.
Nyugtalan álmomban egyedül bolyongtam Szűk, macskaköves utcákon, Lámpák fénygyűrűje alatt, Galléromat felhajtottam a nyirkos hideg miatt, Amikor szemembe szúrt a neonfény villanása, Ez széthasította az éjszakát, És megérintette a csend hangját.
A meztelen fényben Tízezer embert láttam, talán többet, Embereket, akik beszélnek, anélkül, hogy beszélgetnének, Embereket, akik hallják egymást, anélkül, hogy meghallgatnák, Embereket, akik dalokat írnak, amiket soha nem énekelnek el. Senki sem meri megzavarni A csend hangját.
“Bolondok” szóltam, “nem tudjátok? A csend úgy nő, mint a rák! Hallgassátok meg szavaimat, hogy taníthassalak, Fogjátok meg a karomat, hogy elérhesselek titeket,” De szavaim, mint néma esőcseppek hullottak alá, És visszhangot vertek a csend kútjaiban.
Az emberek leborultak és imádkoztak A neon istenhez, akit ők teremtettek. Ekkor a jelzőtáblán figyelmeztető jel villant, A szavakkal, amiket formázott Ezt mondta: “A próféták üzenetei Fel vannak írva az aluljárók, A bérházak falaira, És átsuttogják a csend hangjain."
