NAPLÓK: Maxim Lloyd Rebis Legutóbbi olvasó: 2026-03-12 14:01 Összes olvasás: 4754| 21. | [tulajdonos]: tizenötödik bejegyzés | 2025-10-17 22:56 | 15.-
Arrább virágok úsznak. Gyöngy gurul arcodon. Napsugarak közé fonta az éj a fürtjeid. Nem tudom színeidet úgy megnevezni, hogy hallgassanak a szavaimra. Némulok, mint kis odvak az ásító fákon, vagy a talajba kapart, sekély üregek. Csak ismételj engem, ha szeretsz! Legyél a papagájom erre az életre, ha rézgálic tollaid alatt vérrel telt szív mozog, ne hagyj magamra! Virágok úsznak arrébb. Nem bírják közelségemet. Halottnak akarnak tudni, akiknek emlékeiben élnem kellene, és most te is a dzsungel felé veszed utadat. A naplemente vörheny gerendái közt pattog a hold, mint levágott azték kobak. Arcom beborul, az égből aláeső erdő, hájas mocsarakba csapódik, kapaszkodik, szervül, felragyog, és én csak rád, csak rád gondolok, ahogy messze szállsz sápadt, türkiz madár, és ágról ágra szökkenve követnek apró, drapp démonok, zsivány majmocskák. Mérget zokogok a kedvedért. Földhözragadt, emberölő bálvány leszek érted itt, ahonnan mindenki megszökik és megölni sincs senkit, és te mégis messze jársz. Utad csigavonalban csavarodik az égre, már a szél nyalogatja gyönyöröd kéjhabzó csillagát! Fa számból kieső nyelvemről cseppkőként csüng alá a nyál, olyan jeges vagyok mint a legmesszibb dél tájain a nyár. Minden virág elúszott tőlem hozzád, ám azúr porzóikból egy kevés az orrüregembe tapadt, hogy mindörökké érezzem hiányod illatát.
-.15 | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
