Költő temető
A betűk, a feketék, mint a rögök peregnek a papírra, fedve szemet, szemöldököt, és az orr, a homlok dombja, mint a sivatag dűnéit, az elmúlás szele lopja… és oda az arc, immár temetve és pereg a betű mellkasra, szívre, erekre lassan a költő testét a papír ravatalon belepi az este, árnyék ül a félszavakon…. és nincs tovább, semmi már a szív, az agy enyészet lakomáz, vágyból, álomból se hagy, nincs egy morzsa se, lélekkel száll el a remény, s marad egy szó halom, alatta a néhai én… majd jönnek ismerősök, barátok, rokonok könnyek, sóhajok, kín szülte grimaszok, és ott a szó halom alatt, már csak a csend feszül, s rajta én megfeszítve, úgy, reménytelenül, hisz tudom, nincs hitem, nincs istenem, nincs feltámadásom, de már enyém a végtelen……
|