NAPLÓK: KUTYAMELEG Legutóbbi olvasó: 2026-08-05 13:59 Összes olvasás: 10318| 2. | [tulajdonos]: Elő(utó?)játék | 2016-12-26 15:53 | - Dehogy akartam megölni! Csak felfalni. Miért? Erre nem tudok magyarázatot adni. Az események olyan maguktól értetődően követték egymást, hogy észre sem vettük, valami nincs rendben. Mintha másképp nem is történhetett volna.
Hogyan jönnek a képbe a kutyák? Hát sokféleképpen. Szeretem, ha Kutyulinak szólítanak. Valaki szerint ez megalázó, mert a női nemi szervre utal. Már akié olyan bundás, mint egy pulikutya… Nekem semmi bajom vele. Sem a pulisággal, sem a szőrös puncival. Jó, ha simogatnak. Törődésért cserébe szinte bármit megtennék. Önzetlenül semmit, ez az ölebtermészet. Mindig megtalálni a legkényelmesebb pozitúrát. Hízelegni. Szobapintyekre vadászni.
Én mindig a más kutyája voltam. Sose fogadtak el olyannak, amilyen vagyok, ezért mindig más akartam lenni. Agyondédelgetnek, majd kiseprűznek, és fordítva. Soha, semmi nem biztos és végérvényes. Kifejlődött bennem az alkalmazkodó képesség. Ha lázadok is néha, csak a figyelem kivívásáért teszem. Nekem mindenhogy jó. Legalábbis elviselhető. Nincsenek nagy igényeim. Egy puha fekhely, egy ideiglenes gazdi, egy tál meleg étel. Nem tudok bánni a pénzzel. Nem dolgozok, kitartanak. Bírom, ha megaláznak. Imádok térdelni. Hagyom, hogy büntessenek, én így büntetek. Lelkiismeret-furdalással. Amit legalább mindig kivívok, ha már megbecsülést nem. Hozzászoktam, hogy felügyelnek rám, és nekem semmire nincs gondom. Elég nagy baj a tétlenség, amiből csak a folytonos kalandok mentenek ki egy-egy percre. Hogy utána még üresebbnek érezzem az életemet, mint előtte. De mindez lényegtelen, amíg Szent Jakab kagylót vacsorázunk a Gundelben. A palacsinta már belénk se fér, visszavitetjük. A pezsgőt nyilvánosan locsoljuk egymásra, és a pincérek nem szólnak. Minden megvehető. Néha úgy érzem, én se vagyok más, mint egy árucikk csinos csomagolásban. Olyan kedves ajándék, ami nincs ingyen. Masnit kötnek rám, és hagyom, akkor is, ha a nyakkendőt jobban szeretem. Azt mondják, a kutya a gazdához ragaszkodik, a macska a házhoz. Nos, én egyikhez sem. Hűséget nem ismerek. A tulajdonosok kézről kézre adnak. Mintha afféle kölcsönjátékszer lennék, amit bérbe vesznek, használnak, majd eldobnak. Vagy én őket. Ez megy több, mint egy évtizede. Elegem lett. Fogadjon valaki örökbe! Nem baj, ha másik tíz eb mellé tizenegyediknek. Kutyaélet. Kurvaélet. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
