NAPLÓK: Elszalasztott lehetőségek Legutóbbi olvasó: 2025-09-10 00:05 Összes olvasás: 45832| 64. | [tulajdonos]: édesnégyes | 2011-04-02 18:42 | Egy kis kitérő már az elején.
Volt a csoportunkban egy aranyos kislány, gimnazista, 17 körül: Mel. Néhány évvel voltam idősebb nála. Éreztem, tudtam, vonzódik hozzám, de tabu volt számomra.
Tíz év múlva újra találkoztam vele. Elmesélte, nem alakultak jól a párkapcsolatai, ezért néha eljár, pár napja legutóbb, "gruppen"-re. Amennyire megdöbbentem először a dolgon (visszagondolva a régi kedves Mel-re), annyira vált folyamatosan nyilvánvalóvá, szüksége van ezekre az alkalmakra. Tudja miről szól, megszokta - ha úgy tetszik helyén kezeli. Nem ítéltem el, még csak meg sem. Később sokat gondolkoztam az esetén.
(És most jön Stiller Kriszta verse, amely számomra teljesen hiteltelen. Hazug nyilván csak akkor lehetne, ha kiderülne, egyetlen csoportszexnek sem volt résztvevője. De - tegyük fel - volt ilyen élményben része. Csalódott? A vers inkább valamiféle "csömört" sugall. Ha így van, akkor ez a bibi. Alig hinném, hogy kényszerítette őt valaki. Hol volt Kriszta ebben az egészben? Vagy utólag könnyű?
[Ám ami még ennél is jobban fejbe kólintott, ahogyan a szerkesztők fogadták ezt a néhány sort. Ennél sokkal jobban összerakott versek tucatjával hevernek az oldal temetőjében. Hogy rím is van benne: nem érdem és nem erény. Csak feltételezni tudom, a "bíborban született" gárda - reakciójával - a "tabukat rengető" sorok segítségével az "elfojtások" gömböcére próbál szelepet fabrikálni.]
De persze mindegy is. A lényeg: képesek vagyunk-e helyén kezelni a dolgokat, vagy borul, esetleg borítja valaki helyettünk a "kényes egyensúlyt".)
Azt gondolom, minden "édesnégyesben" megjelennek a férfi-nő viszonyok. Kéretlenül, mire eszmélünk, már kopognak az ajtónkon, vagy mi csöngetünk be. Nem kerülhető el, sőt nem kerülhető meg. Kezdenünk kell vele valamit.
Attól függően, mennyire vagyunk kiszolgáltatott helyzetben a saját kapcsolatunkban, mennyire van erre vonatkozó jövőképünk, érinthet meg minket. Annál jobban, minél rosszabb a "pozíciónk". Az "összetartozás" tabujának falát persze még mindig le kell döntenünk, ha előtte nem tettük meg. És akkor "felszabadulunk", nyitottak leszünk, azt gondoljuk, az fog történni, aminek történnie kell. Felmentjük és átadjuk magunkat a "megváltoztathatatlannak". A folyamat során nem érezzük "bűnösnek" magunkat, hisz ennek kell történnie. Nincs lelkiismeret furdalás, nincsenek gátak. Csak majd szembenézés. Szembe nézés, amelyet többnyire nem vállalunk. Kerüljük mindaddig, amíg visszafordíthatónak gondoljuk a történéseket, és csak akkor döbbenünk rá, nincs visszaút, ha az események túlnőnek rajtunk. Foglyai leszünk. És jönnek a hazugságok.
Szerintem tipikus helyzet. Egyikőnk sem elég bátor, még arra sem, hogy önmaga szemébe nézzen, nem a párjáéba.
Vannak más válaszok is természetesen. Elfojtott vágyak, a másik elérhetetlen talapzatra emelése, és az őszinteség.
A legritkábban az is megesik, elég erős szálak kötnek a társunkhoz, hogy - mint egy svábbogarat - eltapossuk ezt a - lehetőségként még meg sem jelenő - természetes vonzódást.
Az, hogy mikor, mi történik, épp a primer kapcsolatok minőségén múlik. Azt kell tudnunk, ha a párunk kitekint, akkor annak mi is részesei vagyunk. Ha a párunk kitekint, akkor ő nagyobb biztonságban érezte magát mellettünk, mint mi mellette. ... Megtehette. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
