NAPLÓK: Gyurcsi: A klón - sci-fi Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 21:44 Összes olvasás: 5779| 2. | [tulajdonos]: Első rész | 2018-04-05 19:40 | Első fejezet
— Apu! A csir az egy állat volt?
— Nem tudom, fiam, az életben nem hallottam ezt a szót. Te honnan szedted?
— Ezen a dobozon, amiben a kaja volt. „Ez a termék 100% csirkecombklónból készült” — aztán még azt írják: „Hidrogénvillanással tartósítva. Felbontatlanul korlátlan ideig megőrzi minőségét. Felbontás után a maradék veszélyes hulladékként kezelendő!” — Na, hát innen vettem a csirt. Gondolom, a csirke a becézés, olyan, mint a „kompi” a holdkompnál… Az, hogy állat, abból gondolom, hogy combot írtak. Az algáknak meg nincsen combjuk, igaz?
A férfi felnevetett.
— Hatéves korodra elég jó logikád lett, fiam! Negyedikben már tanultok logikát?
A gyerek büszkén kihúzta magát. Jól esett neki, hogy apja megdicsérte.
— Szóval, a csirke — így, a „ke”-vel együtt — valóban egy állat volt. Azt hiszem, rezervátumokban még akad belőlük néhány.
— És az AMCF-nél sincs belőle? Akkor hogy csinálják?
— Az Animal Meat Cloning Food a az utóbbi ötven év alatt a Föld — illetve a Naprendszer — legnagyobb vállalatává nőtte ki magát. Évtizedek teltek el, mire a kisebb húsklónozó vállalatokat tönkretette és felvásárolta, míg végül a világ legnagyobb ilyen jellegű vállalatóriásává lett.
Ekkorra már rendelkezett az összes ehető állat teljes génállományával, és azok klónozásának teljes technológiájával.
Ahogy feltűnt a piacon egy cég, amelyik veszélyeztette volna monopóliumát, azonnal megindult ellene a totális hadművelet.
Az AMCF gazdasági hatalmával ugyanis együtt nőtt a politikai is.
Profi lobbycsapata pillanatok alatt nyomást gyakorolva a törvényhozásra elérte, hogy olyan szigorú technológiai előírások szülessenek, aminek egy kisebb tőkével rendelkező vállalat képtelen volt megfelelni.
Végső fegyverként pedig mélyen lement az árakkal, legalábbis annál a néhány terméknél, amikkel a konkurens jelentkezett.
Volt olyan is, hogy a kis cégnél egyedül azt az „agyat” vette meg, akinek az újításaira építették a vállalkozást. Volt akkora összeg, amennyiért már bárki átállt. Geomilliókat tudtak áldozni erre az AMCF—nél. Persze, ilyenkor a koponya nélkül maradt kis cégnek csak két választása lehetett; vagy nyom nélkül széthullt, vagy hagyta, hogy „felszippantsa” az óriás.
Tudod, vagy száz éve az emberek még állatokat ettek. Egyszerűen azért tenyésztették azokat, hogy majd levágva megehessék.
Az ősember — tudod, tanultátok, a barlangrajzok — még vadászott. Felkutatta a vadon élő állatot, megölte, és azt ette az egész törzs.
Igaz, semmi garancia nem volt arra, hogy nem a vadállat győz. A ragadozó állatok más állatok húsát ették, és ebben nem különbözött az állattól az ember. Aki nyert, az evett.
Aztán később az ember az elejtett felnőtt állatok kicsinyei közül néhányat hazavitt — no nem azért, mert megsajnálta, hanem mert egy kis állaton nem nagyon volt mit enni —, felnevelte, és utána ette meg…
Aztán rájött, hogy meg is szelídítheti, szaporíthatja is az állatokat, így kényelmesebb volt. Ettől kezdve nem volt kiszolgáltatva a vadászat bizonytalanságának és veszélyeinek.
— Mi volt veszélyes egy vadászatban? A hidrogénsugár mindent átlukaszt! Szííííí…. és már kész is! — utánozta a fiú a plazmafalon látott filmekből ismert sugárvető hangját, és azt a mozdulatot, ahogy azt ott használták. — Nem lehetett olyan erős állat, amelyiket ne tudtak volna átlukasztani!
— Igen ám, de akkor még nem volt hidrocső! Kihegyezett botokkal, később kövekből formázott éles eszközökkel mentek az állatokra, és a régészek szerint voltak olyan állatok is, amiknek ezek a primitív eszközök meg se kottyantak! Ezeket viszont csellel mindenféle gödrökbe, csapdákba csalták. Egyszóval, izgalmas, de bizonytalan volt az élet akkoriban.
— És a gyerekek? Akkor milyen volt az iskola?
— Nem kellett kétéves kortól kezdve minden reggel leülni a holoteacher elé, ha arra gondolsz... És nem kellett havonta egyszer konzultálni sem az Életmesterrel. Ők születésüktől kezdve tanultak, egészen halálukig — ami legkésőbb húsz-huszonötéves korukban bekövetkezett! Te akkor végzel a primary school-on… A rosszabb tanulók persze előbb elpusztulhattak, mert akkor naponta vizsgázni kellett, és nem volt pótvizsga. Mindenki tanár volt, és mindenki tanuló. Amit valaki jobban tudott, megtanította a többieknek. Aki többet tudott, tovább volt képes vigyázni a saját, és a társai életére.
— A gyerekek nem is játszottak?
— Dehogynem! Csak akkor a játék volt a tanulás. Amikor birkóztak, versenyt futottak, az mind a tanulást jelentette.
Ugyanúgy csinálták, mint az állatok. Vannak régi filmek — az olyan, mint a holomo, csak kétdimenziós —, amiken kisrókák — na ez meg egy kisebb ragadozó állat volt — ott birkóznak, harapdálják egymást az előtt a földbe vájt gödör előtt, amiben laknak. Látszik, hogy milyen jókedvűek, milyen boldogok. Anyjuk meg vigyáz rájuk. Viszont ezek akkor tanulták meg a későbbi élet-halálharc fogásait. No, az emberek ugyanezt csinálták.
— Akkor mi most miért nem a hidrocső használatát tanuljuk? És miért nem tanuljuk a biro… birokzást?
— Azért, mert nekünk már nem kell vadásznunk. Nálunk nem az él tovább, aki erősebb, vagy ügyesebben megöli a másikat. (Dehogynem — gondolta —, csak most nem bunkóval ölnek, hanem pénzzel, befolyással…) — A mi korunkban az a fontos, hogy az ember minél jobban alkalmazkodjon a mostani körülményekhez, és munkájával, ötleteivel hozzájáruljon a Föld gazdagodásához.
— Jó, ezt már milliószor hallottam! De hova lettek az állatok?
— Na, az előbb odáig eljutottam, hogy az ember belefogott az állatok tenyésztésébe. Ez eleinte úgy történt, hogy az állatokat csoportban tartották — ilyen volt a nyáj, a gulya, a ménes, a csorda —, és valaki vigyázott rájuk, legeltette azokat. Tulajdonképpen az állatok jól érezhették magukat, hiszen bizonyos korlátok között azt tettek, amit akartak. Ettek, ittak, leheveredtek, párt választottak maguknak — aztán időnként levágtak közülük annyit, amennyire éppen szükség volt.
Jobb soruk volt, mintha szabadon lettek volna, mert így mentesek voltak az örökös harctól, biztosítva volt az élelmük, és a haláluk sem járt annyi szenvedéssel, mint amikor egy falkányi ragadozó halálra marcangolja őket.
Persze azért érdekes lett volna kikérni az állatok véleményét is… De az emberre, fiam, mindig is az önzés volt a jellemző! Képes volt csak azért más embereket is állatként kezelni, mert más volt a bőrük színe, vagy a kultúrájuk!
Kirívóan ritka volt az, amikor egy ember egy állatot képes volt pusztán szeretetből ellátni, tartani! Ezeket úgy hívták, hogy hobbiállatok. Kutyák, macskák, lovak, néhány tetszetős hal vagy madár.
Azután pont ez indította el a változást.
Voltak olyan országok, ahol élelemnek tekintették azokat az állatokat, amiket máshol kedvtelésből tartottak.
A kínaiak megették a kutyát. Az olaszok a macskát. Néhol majmot is ettek.
Ráadásul jöttek a zöldek. A vegetáriánusok. Meg azok, akikben volt legalább egy kis jóérzés.
Jöttek azok, akik úgy gondolták, hogy az ember a Földet közösen lakja az állatokkal, és semmi nem jogosítja fel arra, hogy lakótársait ilyen mértékben ki- és felhasználja.
Azért, mert erősebb? No, hosszú lenne a listája azoknak az állatoknak, akik erősebbek az embernél.
Azért, mert okosabb? Akkor bármelyik tudós megehetné a nála butábbakat?
Azért, mert nem ugyanahhoz a fajhoz tartoznak? Még a virágok génállománya is majdnem felerészben megegyezik az emberével…
Ekkoriban már ismerték a klónozást.
— Azt már tudom mi! Azt már tanultuk! Amikor teljesen lemásolnak valakit. És amikor Anyu meghalt, miért nem lehetett klónozni? Most itt lehetne velünk!
— Azért, mert a klónozással csak a testet lehet lemásolni, a lelket nem! Most itt lenne velünk egy nő, de nem neki udvaroltam, nem ő nevelt téged — nem lett volna közös múltunk. Az nem Anyu lenne.
Igaz viszont, hogy minden szerve, minden sejtje azonos lenne Anyuéval.
Pont ebből adódtak aztán gondok.
Előfordult, hogy egy családban a gyerek gyógyíthatatlan vesebajban szenvedett, és nem találtak számára donort. Nosza, az anyja kihordott egy csecsemőt, aki a beteg gyerek klónja volt, pusztán azért, hogy az egyik veséjét átültethessék „testvérébe”.
Előfordultak ennél borzasztóbb dolgok is, de ráérsz akkor foglalkozni velük, amikor nagyobb leszel. Lényeg a lényeg: — teljesen jogosan betiltották az ember klónozását.
Foglalkoztak viszont a gondolattal, hogy csak szerveket klónozzanak!
Azért itt már nem voltak olyan súlyos etikai problémák. Máj kell? Itt van! Vese? semmi gond, mennyi kell? Ma már agyvelőt is tudnak lombikokban növeszteni.
— Jó, de hova lettek az állatok?!
— Szóval az állattenyésztés más irányt vett, mint régen. A hatékonyság, a célszerűség és a gazdaságosság vált fő szemponttá.
Kiszámolták, hogy mennyit mozoghat egy állat ahhoz, hogy ne dolgozza le a belenyomott tápot. Megnézték, hogy a tápnak mit kell tartalmazni ahhoz — függetlenül az ízétől —, hogy az állat a leggyorsabban elérje a vágósúlyt. Milyen vitaminokat, gyógyszereket kell belekeverni. Milyen szereket ahhoz, hogy a természetes igényeket, vágyakat kiölje belőle.
Vajon szükségesek-e az ivarszervek? Hiszen csak felesleges ösztönök dolgoztak miattuk az állatokban!
Gyakorlatilag egy állat úgy nőtt fel, hogy életében nem tudott megfordulni a keskeny ketrecben; elöl futószalagon jött a táp, hátul futószalag vitte el a trágyát, életében nem került fizikailag kontaktusba egyetlenegy fajtársával sem… És emberrel is csak egyszer, amikor az a halántékára tette a sokkolót…
Vajon mi jogosítja fel egy bolygó egyik lakóját arra, hogy így bánjon a többivel?
A Világkormány úgy döntött, hogy minimálisra kell szorítani az állattartást, és ki kell dolgozni az alternatívákat.
Hiába dolgoztak rengeteget a szójával foglalkozó tudósok, hiába kísérleteztek a gombások — a húst teljes mértékben kihagyni nem lehet.
Ekkor rukkolt elő az ötlettel egy maroknyi csapat, akik az emberi szervek klónozásában szereztek rutint: — állati szerveket kell növeszteni!
Az első pont a csirke volt.
Akkoriban sokat foglalkoztak a vér koleszterinszintjével, és úgy találták, hogy a szárnyasok húsa kevesebbet tartalmaz ebből, az akkor még károsnak hitt vérösszetevőből. Így aztán a csirkére esett a választás.
Először nem is combot, hanem májat állítottak elő, hiszen az emberi szervek között is az volt a legkelendőbb.
Aztán jött a többi „alkatrész”, és jött a többi húsállat is, így a sertés, a marha, a kenguru, a kecske, a homár — és így tovább.
Hatalmas tartályokban nőttek a szervek, bonyolult csőrendszereken érkeztek a feldolgozókba, és mindenből pont annyit állítottak elő, amennyi kellett.
Hol van már az, az idő, amikor panaszkodtak, hogy egy csirkének csak két combja van? — nevetett az apa.
— Jó, de hova lettek az állatok!? — a gyerek már pityergett, mert ez az egész már egyre kevésbé érdekelte, de kérdésére még mindig nem kapott választ.
— A rezervátumokba vitték azokat — persze csak azután, hogy az élelmiszeriparban hasznosíthatóknak a génállományát lementették. Az emberi hanyagság azonban itt is csak előjött, kimaradt az osztriga például, egyszerű figyelmetlenségből. Sok osztrigatelep létezett, azt hitték, biztonságban vannak, de a felmelegedés során sorban kipusztultak. Mire észbe kapott a sok nagyokos, már csak a felborult klíma sérültjei maradtak életben, genetikailag értékelhetetlenül. Így pusztult ki a dajkacápa, a vanessa nevű pillangó, de még az oposszum is.
Igazság szerint azokat az állatfajokat is nehéz lenne újra összerakni, amiket nap-mint-nap fogyasztunk, hiszen az AMCF-nél sem a komplett génállomány van forgalomban, hanem a szerveké… Arra már ki a csuda emlékszik, hogy azok milyen arányban szerepeltek egy-egy állatban?
A fiú már egyáltalán nem figyelt az apjára. Hiába volt a huszonötödik század gyermeke, kétszer akkora agykapacitással és tízszer akkora tudással, mint huszonegyedik századi kortársai, ő is csak arra tudott figyelni, ami lekötötte.
— És a ló?... Az erősebb volt, mint az ember?... — de a választ már nem várta meg.
Elaludt. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
