Bátai Tibor: Nagy László 311.

NAPLÓK: Bátai Tibor
Legutóbbi olvasó: 2025-06-13 04:26 Összes olvasás: 140896

Korábbi hozzászólások:

1864.	[tulajdonos]: Nagy László 311.	2025-06-10 23:27
A zöld sátor elégiája . Voltam én boldog is, csontomig boldog ama völgyben: az ártatlan Farkastorokban, de ordasos korban boldog, aki csodaütötten remél, mert ingem riadalom jelképeként legyűrve a bokor alá, mert öltözöm az erdő meg a nap zöldarany reflexeibe olyanná, ki az üszök-hozó bandák szivét is átdöföli nyári szemével. Ama völgyben, a Farkastorokban, nem voltam veszendő, kiírtható a világ jegyei közül, se magányos, mert mátkám a nomád isten édeslánya, zengés, de lánctalan, levélkoszorús, kinek nászajándékul küldi a sas a legszebb tollát, hogy utálja a port. Oltárunk rőzse tüze, szép az eskű, nikotinos ujjacskák emelkedése őrjítően üres zenitre a korból, s koholva a jövőt, a mesét: leveles ágból kettőnknek sátrat én hajlítok majdani pátriárka, az ősmama keze pedig vízben lappang, rákok a fölesküdt ujjacskákon csüngnek alá mohosan, konokan, satuba fogják a rózsát, holdat, de fazékbeli sírásuk jobban fájdít, érezd a helyükbe magunkat ahogy centuriók főznek veresre s körmünk csikorog egy kondér falán. De hála, a szerelem zöld sátorba csókolózni fektet, s a magunk tüze kínlat a gyönyörre hallatlanul, étlen is a kreol csúcsokat hágom, napfoltos hátamból zápor ered meg, vadezüst cimbalom kívül, belül, míg nyála kiszárad cukros szádnak, s már egymás mellett fekszünk fölfeszítve hattyúi keresztcsontunkra aléltan, szép ál-halálban – de így is látom: fölszállsz a zöld ágak ívein át, légrepesztő lábaid énekelnek s szivárványbugyorban hátacskádon átmented a harmadik évezredbe a porontyot, a csillagszeműt. Most mennyezetem, mennyem, napom is mész, most mészből pattintott leveleknek, álomból fölrepedt szemhéjaknak randevúját kell megérnem, idő. Itt feküszik hanyatt acélrugókon halványságom, de nem ez vagyok én, ez a test nem enyém, valahol távol egy zöld porondra igazi valómat leszögezted, idő, elrekesztetted, elsikkasztottad s még rácsok közt se mutatod, bár cirkuszos úr vagy, idő. Idővel paloták, házak, erős várak – búgom a virágzó sort, de idővel erős fog, hajzat és tűz is romolnak, a mén tömör labdája, a gének, a vér, s nem érkezik címre az ér postaútján a küldemény, vagy föl se adatik, szűz csomagként salakba fordul a só, magnézium, foszfor s téved az óceán éjszakájába virágoskertnek, idő. Már nincs szavam értük és nem pityergem magamhoz az ibolyántúliakat. A tűzközpontokkal pepita űrben sugárutak, lángkerekek, más-más távlat varázsa se vonz, mert én sehová nem óhajtok eljutni, istenhöz se. A kozmoszi, egyházi vígaszt egyként személyem ellöki. Miért legyek én fűszál, vagy angyal, vagy éppen kakukk? Végemben a kezdet? Ez jó mondóka, mert megfordítva is rossz, ó mylord, a laurus cilinder, mely ezt költötte, pont ilyen magas és mély és kerek. Itt világos kín beszél, dehogyis a gőg, mert mész a mennyezetem, mennyem s napom, s még zöldjét veszejtő fülem nem elég fakó, a mész-lomb zenéje még bántja, szívem se elég fakó, a várhatóval a megbékülést még utálja, s hiába pazarlom a vért a számon is át, még nem vagyok fehérrel teljes fehér. De mint véznát, kit erőszakosan etetnek, te úgy fogsz le engem, idő, te megetetsz mésszel rogyásig, idő, és megpattantod a zöld susogás íveit bennem s töröd mozsárban: se emlék, se én. De idővel, idő, te is kifordulsz, kidöglesz, idő, kipusztít a semmi – én érzem a semmit és sajnállak, idő, mert benned élek, édesen éneklek, hallod-e idő? Ez a zöld sátor elégiája. .

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!