Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos ország. Ennek az országnak a közepén állt egy hatalmas palota, csodálatosabbnál csodálatosabb szobákkal. A palotában élt az ország királya, - mert királyság volt - aki az alattvalói előtt nem nagyon mutatta magát. Valami rejtett szobából figyelte titkon az alattvalóit. Törték is a fejüket az okosok, de csak találgatni tudtak, hogy ki lehet és miért bujkál az ő fenséges királyuk?
(Furcsa mód, ennek a királynak - legalábbis azt híresztelték -, nem volt udvari bolondja. Nem nagyon volt elkeseredve emiatt a sok alattvaló, mert már olvasták a nagy királyi szabad sajtóban, a Pennában, hogy pályázatot írtak ki erre a tisztre.)
Na, hogy a lényeget el ne feledjem ennek az országnak majd' minden alattvalója pennával, akarom mondani klaviatúrával szolgálta az uralkodóját. Akkor kaptak ételt, italt, házat a fejük felé, veregetést a vállukra, ha jól használták az eszüket, s még annál is jobb cikkeket írtak... Minden lehetőséget megadott erre a király. Volt mindenféle gondolatra külön-külön szoba, ahol mindenki nyugodtan írhatott - volna.
Írtak is, írtak is. Ezt is, azt is. Hol nagyon, hol kevésbé jót. De hát a pennaforgatók nagyon sokan és sokfélék voltak. Úgy is mondhatnánk: heterogén volt a társaság. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, mert valójában senki nem arra vágyott, hogy - csúnya szóval éljek - uniformizálják őket. Ám mindig volt olyan aki talált okot arra, hogy beleköpjön a királyi asztalra felszolgált finom fürjlevesbe.
- Nem jó ez így! - dugták össze a fejüket a Penna fiataljai és vénjei. - A királyunk évekkel ezelőtt kámforrá vált, mi meg itt fövünk a saját levünkben. De, ha csak abban főnénk! De minduntalan belekerül a levesünkbe olyan bele nem illő, ki tudja honnan származó fűszer is, ami élvezhetetlenné teszi a mi zseniális étkünket!
Addig-addig hergelték magukat, míg már nem bírták tovább, s nehéz gyomorral átvonultak a Társalgóba. Ez volt - jól kifundálva - a Penna szíve. Itt mindenkiről mindent lehetett mondani. Hsz-nek hívták penna-nyelven. A Társalgóban - miután mindenki elmondta a véleményét - legtöbbször nem a másik alattvaló munkájáról, hanem a viselt dolgairól, persze nem királyi füleknek, hanem inkább Böfögős Pistának kedves, alpári hangnemben - teljesen ráhangolódhattak a következő - ki kinek a mije, miért és hova menjen - témakörre.
A meséhez még azért annyi igazság hozzátartozik, - s ez nem mese -, hogy itt mindenki a maga módján jót akart. Jó cikkeket, olvasottságot, népszerűséget, elismerést. Ja és nívót. De valahogy vagy a cikkekkel volt baj, vagy a hangnemmel, de hol a Lapon, hol a Társalgóban felütötte a fejét az igénytelenség. Pedig kitűnő tehetségekkel volt megáldva ez a palota. (Lehet, hogy a biznisz uralkodott már itt mindenek felett?) A két táborra oszlott csapat között a feszültség - vélt, s valós okok miatt - egyre nőtt.
Telt, múlt az idő. A király továbbra is gubbasztott védett magányában, a titok-szobában. A királyi szóvivő - ja, mert az is volt - úgy vitte, akarom mondani fogadta a szót, a sok sirámot, hogy benne felejtette a fülében a vatta dugót. Ami érthető is, hiszen nem bírta a huzatot. A palotában pedig lassan már akkora volt a cúg, hogy majd kivitte a szóvivőt a nickje mögül. Ez utóbbira viszont nagyon kellett vigyázni! Álarcot hordott itt majd' minden alattvaló, hát csak nem adja ki magát pont ő ennek a vérszomjas társaságnak...
Történt egyszer, hogy az ország alattvalóinak legjava - megunva a király és szóvivője tehetetlenségét, és a sok hiábavaló próbálkozást - összedugták a fejüket, s kitalálták a megoldást. Nyilván zseniális volt az ötlet, elvégre zsenik fejéből pattant ki. Létrehoztak egy új, színvonalas újságot, az Új Pennát, új szlogennel:
Új Penna a királyi szabad sajtó Zsenikről, zseniktől, zseniknek
Lázas munka kezdődött ezután. Egyre több zseniális cikk született a zsenik tollából. (Természetesen, aki megmérettetett és könnyűnek találtatott az nem kerülhetett be a csapatba. Hogy ki döntötte el ki a zseni és ki nem, hát azt talán a jó Isten tudta..)
Szaporodtak a nívós cikkek, működött a Penna. Írtak a zsenik. Zseniális cikkeket. Zsenikről. Zseniknek. A program természetesen úgy volt megírva, hogy csak ez a kivételes tehetségű csapat olvashatta a saját maguk által megírt cikkeket. A külvilág egyszerű alattvalójának csak a címlap jelent meg a szlogennel. Aki egyszer megnyitotta a lapot, az többet nem is próbálkozott. Na nem mindenki a cikkeket hiányolta! Sokan csak a Társalgóban szerettek volna valami "szaftoson" elcsámcsogni, de mivel ettől megfosztották őket, visszamentek a kocsmába.
De hopp! Egyszer csak valami homokszem került valakinek a szemébe, és egyre jobban irritálta. Kezdetben még szépirodalmi kifejezésekkel, később már a költői szabatosság nyelvezetét is felülmúló szemléletes jelzőkkel kezdte zsenitársát a hsz-ekben noszogatni más vizek felé.. Nem jó ez így - gondolkodott el újra a nagyon tehetséges alkotó. Csak úgy priviben... Mégse járja, hogy az én zsenialitásomat bárki is kétségbe vonja. Még akkor sem, ha ő is zseni.. - morfondírozott, s ezekkel a gondolatokkal - csodák csodája - a többi zseniális alattvaló is egyetértett.
Ki is talált valamelyikük egy remek megoldást a Társalgóban lezajló csaták megelőzésére. A kivitelezéshez csak egy zseniális programra volt szükség. Miután megíratták a programot egy szintén zseniális programozóval - az elkészült cikkek után már minden alkotó boldog elégedettséggel dőlhetett hátra bőr foteljében. Ezután ugyanis, ha reggelente bekapcsolták a számítógépüket, és ráklikkeltek az Új Pennára valami édes nyugalommal olvashatták - kávéjuk szürcsölése közben - a színvonalas cikkeiket. Természetesen mindenki csak a magáét. A program ugyanis csak a saját cikk megjelenítését engedélyezte. Innentől kezdve megszűnt minden gond a pontozással, a Társalgóban a hsz-ekkel. Nem volt pontozás, nem volt Társalgó. Csak egy nagy gond volt. Most már rajtuk kívül tényleg nem olvashatta az Új Pennát senki.
Mégse jó ez így! - vakargatta mindegyik alkotó a feje búbját. Hát ezután honnan tudják majd a szegény átlag alattvalók, hogy milyen zseniális cikkeket írtunk?
Honnan, honnan? Ha már a király, meg a szóvivője világgá ment bánatában, törje a fejét a megoldáson a Penna zseniális apraja-nagyja!
Itt a vége! Fuss el véle ...
*(Azóta ilyen-olyan okokból megszűnt az oldal. Nem Vir-ít és nem tus-ol már ott senki semmit...)
A humor a sértődések okozta lelki bajok megelőzésére kitalált igazságdrazsé, ami kívül csoki, belül kinin. Tudvalevő, hogy a kinin fájdalomcsillapító, érzéstelenítő és lázcsillapító. A csokoládé pedig csali. Így a humor az emészthetetlen valóságot teszi fogyaszthatóvá.
"Élménybeszámolóm" groteszk feldolgozása személyes - hasonló cím alatt megírt - élményemnek...Túlzásaival az eredeti írás komor hangulatát próbáltam itt "jobb kedvűre" átkonvertálni. Az írásommal nem kívántam általánosítani, és bárkit megbántani, de jelezni igen, hogy nekem szerencsére gyakran volt/van szerencsém.
***
- Nem. Nem vagyok hajlandó maradni. Elegem van már a mindennapos álmaidból. Elegem van a túlórákból. Mi lenne, ha végre zöld rétről, s nem egy újabb kísérletről álmodnál, kedves Főnök? Nem. Semmi bajom sincs veled, csak torkig vagyok. Én itt güzülök, Te pedig még egy normális marhalábszár pörköltet sem tudtál összeütni a névnapomon. Hogy a többiek óhaja volt a kolbászos paprikás krumpli? Kit érdekel? Neked lett volna kutya kötelességed a névnapi bulimon a beosztottad kedvében járni! Na, de mit is várhat az ember egy főnöktől? - azzal kiviharzott az asszony a laborajtón, mely utóbbit úgy bevágta, hogy az kulcs nélkül is rázáródott.
A kollégája már elment csúsztatni. Jellemző. Ahogy dühösen trappolt le a meredek lépcsőn még felderengett az agyában, hogy a főnöke másnap reggelig is ott vesztegelhet egyedül a laborban, ha nincs nála mobil, mivel pont aznap valami vonaljavítás elhúzódása miatt a cégnél a vezetékes telefonok nem működtek, s így még lakatost sem tud hívni. - Úgy kell neki! - gondolta az asszony, - legalább, ha unalmában elalszik, az újabb megálmodott kísérletet helyben prezentálhatja. Maga. Magának.
Már a gyárudvaron rohant mínusz százas tempóval, - ha ideges volt mindig sietett - amikor belehasított valami égető fájdalom. - A francba ezzel az infarktussal! Azt hiszi a jó Isten, hogy van nekem erre időm? - azzal beleájult egy közelben - a szokásos észvesztő tempóban - dolgozó, harmincas építőmunkás karjaiba. Az éppen hazafelé tartó kolléganőjének nagy nehezen sikerült onnan kiszabadítania, és orvoshoz fuvaroznia.
Az asszony (szemész) háziorvosa alapos előtanulmányokat végzett korábban az ortopédián. Így kapásból - no egy kicsit az asszony is unszolta - kiállított egy mentő-beutalót, ha mégis a betegnek lenne igaza az infarktust illetően. (Igaz ő is gyanakodott kicsit.) A rosszullétek jöttek-mentek. Az asszony úgy döntött a kórházba inkább busszal mennek.
A család kitett magáért. Mindent összeszedtek a kórházi tartózkodáshoz - a papucstól kezdve a lábtörlőig - hátha hosszan bent tartják az asszonyt és végre lesz egy kis nyugtuk is.
A sürgősségiben nem csalódott. Rohangáltak az orvosok, nővérek, mentősök, mintha dolguk lenne.
Miután az asszonyt kivizsgálták, kedvesen bevágták egy szobába, és késő estig rá se néztek. Pedig fürdött is, ki is csinosította magát. - Hja. Pont Ezeknek? - gondolta, s bánatában elindult a mosdóba. Most sem jutott el odáig. Otthon is csak halogatta. Majd később... De ki gondolta volna, hogy itt juszt se engedik dolgára, hanem rögvest belegyömöszölik egy kerekes székbe, s már rohannak is vele? Útközben érte a meglepetés: viszik az intenzívre, mert egy ágy már napok óta üresen vár az infarktusára.
Itt három nap és három éjjel sikerült intenzív kapcsolatot tartania az osztály orvosaival, nővéreivel. Legemlékezetesebb pillanat az volt az asszony számára, amikor egy jóképű, huszonötös rezidens megmagyarázta neki, hogy mi vár rá, ha még egyszer felkel és kimegy a vécébe... Szemvillanásaiból semmi jóra nem gondolhatott.
A negyedik nap reggel eltanácsolták a belgyógyászatra. (A Tanár úr is egy követ fújt a rezidenssel, aki nem tolerálta korábbi mellékhelyiség-tesztjét. Pedig milyen flottul ment minden. Az összes ráaggatott-tapasztott elektródácskának, csipesznek a helyét felírta indulás előtt egy cetlire, hogy sikeres akciója után mindent ugyanoda tehessen vissza. Nem is volt abban semmi hiba. Kivéve a lebukást.)
Na de végre a belgyógyászaton már nem kellett tálaznia. Ott hagyták menni a dolgára.
A napok elég gyorsan teltek. Megtanult pasziánszozni, és lélekturkászkodott betegtársai családi kapcsolataiban. Unalmas perceiben még néhány könnycsepp erejéig meg-megsajnálta magát. Mi lesz, ha már alig lesz? De megvigasztalta a tudat, hogy ha egyszer elfekvős lesz, legalább mások is sajnálják kicsit.
A belesdokit marhára nem érdekelte, hogy az asszony mennyire szeret az osztályán lenni. Hálapénz nuku? Ágy is nuku. Oda mehet, ahova küldi. Egy kis szurka-piszka a szívkoszorúérben az asszonynak sem árt - gondolta a Tanár úr, s azzal átpasszolták a kardiológiára.
Ott se perc, s már arra eszmélt az asszony, hogy egy eldugott helyen fazonigazítást végeznek rajta. - De hiszen a karomon keresztül katétereznek! - méltatlankodott, de megnyugtatták, hogy csak a biztonság kedvéért. Hátha nem sikerül, s akkor még arany tartaléknak ott van a lába.
A műtőben a hangulat a tetőfokán volt, amikor betolták. Az orvos éppen az előző napi elpuskázott katéterezését ecsetelte, miközben az egyik nővér felmosta a röhögéstől fetrengő műtősnőt. Végre - gondolta az asszony. Egy kis élet. Itt legalább ragad rám valami vidámság.
A műtét valami tökély volt. Ha nem is kéj. A műtősnő első munkáját dicsérte a nyomókötés, amivel az asszony csuklóját a katéterezés után elszorította. Beleadott anyait, apait. Ne mondja az a nyamvadt beteg, hogy sajnálta rápazarolni az erejét.
De valahogy az asszonynak nem volt szerencséje ezzel az osztállyal sem. A katéterezés után pár perccel éppen a triplájára dagadt, püspöklila karját csodálta betegtársaival, amikor se szó se beszéd már az érsebészeten találta magát.
- Na, ne! - méltatlankodott magában. Már megint én. A fél karját odaadta volna, csak még egy kicsit hagyták volna szenvedni. Szenvedni olyan jó! S most ettől is megfosztják. Rendbe hozzák, s már mehet is haza! Még talán a munkahelyére is visszamehet...
Eszébe jutott a főnöke meg a laborajtó. Na, azt már nem!
- Asszonyom! - fordult doktor Mackó, a nagy tekintélyű (b)érsebész az asszonyhoz néhány órás lelkiek-beható együttlét után: - A karjának annyi. Ha sokáig kell még várni a műtétet alátámasztó laboreredményekre - a rosseb egye meg azokat a lassú laborosokat - akkor a karját inkább amputáljuk. Nekünk nincs időnk lacafacázni. Igazán sajnálom, de nekem pár óra múlva egy partira van meghívásom, a medikának randija lesz, a műtősnő pedig bejelentkezett a fodrászhoz. - No problém - suttogta az asszony minden erejét és tudását összeszedve. Többet nem is akart és nem is tudott volna mondani, hiszen folyékonyan csak az anyanyelvén hallgatott. Hát még néhány Xanax befolyása alatt.
- A francba! - hallotta a doktor felhördülését. - Ennek a hálapénznek is lőttek - fakadt ki dühösen doktor Mackó, majd odahorkantott a bájos kis medikának, hogy:
- Most már mindegy. A műtét elmarad, mert megjöttek az eredmények a laborból, ami szerint végre amputálhatnánk, de ennek a hálátlan betegnek semmi se szent. Nem visszatért a karjába a vérkeringés mihelyst meglazítottam a kötést? - Nem megmondtam, hogy jól szorítsa el! - ordította a nyárfába átment műtősnőnek a doki. - De hát beszélhet ezeknek az ember.
Az elmaradt műtét teljesen kimerítette az asszonyt. Napokon át csak tűrte, hogy mindenki a kedvében járjon. Egészen legyengült tőle. De szinte szárnyakat kapott, amikor észre vette, hogy a szíve csücske, a bájos Undorka nővér végre valami színt vitt az unalmas kórházi napok hangulatába:
- Ahá! - és elöntötte az elégedettség érzése az asszonyt, ahogy meglátta az éjjeli szekrényén az elcserélt gyógyszeres dobozt. - Na most kitolok veled! Ezért biztosan kirúgnak - gondolta, s szájába öntötte a dobozka tartalmát, amiben remélte benne van az összes olyan tabletta, amire allergiás. Azután a doboz tetejét, amin a másik beteg neve állt, jól láthatóan a mellére tette, majd összekulcsolt kézzel lefeküdt az ágyra, és várt. Várt és várt.
Egyszer csak az ablakon át erős fény vágott a szemébe. - Csak nem? Ez már az lenne? De az alagutat még nem is láttam! - gondolta az asszony, s izzadt hálóingében értetlenül felült az ágyon.
Az ágy mellett kutyája szuggerálta átható pillantással, miközben a konyha felől csábító kávéillat lebegett be.
A Ha már a fényt megláttad c. szövegemet elődta - és meglepetésként kaptam a számomra addig nem ismert szinművész-, szinkronszínésztől -, Márta-Illésy Évától.
Bizonyára tiszteletlenségnek vették/veszik, hogy már augusztus vége óta nem reagálok a véleményekre/meókra, de higgyék el szinte naponta készültem válaszolni. A vége az lett mindíg, hogy majd holnap, ha jobban leszek. Sajnos az egészségi állapotom egyre romlik. A fizikai fájdalmakba, plusz más okokból fenálló rosszulléteimbe már lelkileg is belefáradtam. Mondhatni, lassan elmegy az életkedvem is. A betegségeimre nem térnék ki, mert annak felsorolásába nem csak én, de az olvasó is belefáradna, ráunna. Az, hogy mégis fel-feltettem/dobtam../ néhány verset, prózát, csak annak tudható be, hogy a figyelmemet próbáltam elterelni a bajaimról. (Nem sok sikerrel.) A lényeg, hogy ma valamelyest összeszedtem magamat, és itt köszönöm meg a szerkiknek a verseimre, prózáimra áldozott figyelmét, munkáját! Így: B. Dezsö Fűri Mária Bak Rita - sajnálom, hogy már nem olvashatja - V.Szabó Mátyás Kopriva Nikolett Siska Péter Karaffa Gyula Miklóssi Szabó István Hekl Krisztina - sajnálom, hogy már ő sem olvashatja - Sztanó László Gulisio Tímea Simon Adri Szerkiknek!
(Remélem senkit nem hagytam ki a fenti "névsorból", amiben azok a Kedves Szerkik szerepelnek, akiknek visszajelzés nélkül hagytam a meóit.)
A verseimhez már nemigen nyúlok vissza, ami nem jelenti azt, hogy a vélemények süket fülekre találtak, de mostanság kicsit sem vagyok olyan hangulatban, hogy rájuk tudjak hangolódni. A prózáimhoz fűzött észrevételeken még valószínű, hogyha módom lesz rá, újra végigmegyek... :)
Még egyszer köszönöm, a meókat, és szíves elnézésüket kérem, hogy nem személyenként és alkalmanként reagáltam azokra!
Tisztelettel és szeretettel: Bara Anna
/Mielőtt rosszra gondolna bárki - bár ugye, hogy nem? :) - az egészségi állapotomat kéretik nem figyelembe venni, ha a későbbiekben meózzák az írásaimat! Ha lesz írásom. :) ...és sajnálni sem kell! Senkinek. Üzenetben sem. Köszönöm!/
búcsúztunk el...???????? 2022. augusztus 03. óta az emlékeinkben és a fotókon élsz tovább.
Bara: valaha valakiért
még üldögéltünk volna melletted meghagyva a napot érintetlen míg letanyáznak kicsit a zajok mint öreg nénék rozzant kispadon hallgatnak bele a pergő ködbe hiába vágynak földi örömökre ráncos kezükkel kapaszkodva mába magukba némulva várnak halálra kicsit hessegetik kicsit még húzzák rögös takaróját arrébb-arrébb tolják de lélekharanggal ha indulnak útra varjak feketéllnek fejkendőkbe bújva
mi még üldögéltünk volna melletted meghagyva a napot érintetlen de már őszi szél küzd haló lombok alatt s te mennybe simultál vele szótlan magad
