Baltazar: ESŐ 2020/2.

NAPLÓK: Baltazar
Legutóbbi olvasó: 2020-09-20 06:27 Összes olvasás: 375725

Korábbi hozzászólások:

4639.	[tulajdonos]: ESŐ 2020/2.	2020-09-15 20:48
Döblingi éjszakák „Nem tudom, létezik-e ez a hely, ahol vagyok, s az idő, amelyben írom ezt. Egy hurok van a nyakamon, szorít a feketeség, mégis gyöngyvirágillatot érzek. Egy karszékben ülök, az alvajáró park holdfény áztatta szemmel néz be az ablakomon.” (egy ismeretlen Széchenyi István kéziratból) I A fullajtár szuszog, mikor átadja a tekercset. Sok maratonnyi távtól reszketnek izmai. Az arca ismerős, hosszú életem során mintha mindig ő hozta volna a fontos dolgokat. Én vénülök, ő ifjú maradt, nem szól, eddig se szólt soha, úgy nyújtja át az üzenetet, meghajol, s már itt sincs. S én érteni vélem, hogy ezúttal miért tekercset hozott: ideje, hogy legyünk mind esszénusok, akár léteztek, akár a képzelet szülöttei. Mert a nagy tivornyának vége van, most átkozódás nélkül kell igazságot szólani. II A cseppkő, a gleccser nekilódul, a lavina és a gejzír megpihen. Aki maratont fut, a célnál nem hagyja abba, viszi tovább az ismeretlen úrtól kapott lendület. Ki el se indul, tán azt szeretné, hogy a startig valaki a hátán vigye? Az égi lényekről vegyetek példát: a Nap önmagát árasztja széjjel, fényét és hevét, hogy nekünk életünk legyen, a bolygók fáradhatatlan’ róják útjukat, s ha az üstökös egyszer kiég, valahol biztosan lesz egy magamfajta vén, ki néhány könnycseppet fog ejteni érte, igazolván, hogy léte nem volt cél és értelem nélkül való. III Hétfejű sárkány rücskeit s ragyáit nézem közelről s undorodva, és nem jut eszembe semmilyen varázsige semmiféle nyelven, el kell hát viselnem, hogy a hétfejű sárkány nyolcadik fejéből bűzt, lángot és kénkövet lövell rám. Mintha az Etna torkába néznék, mint hajdanán, de abban volt fenség, ebben csak undor. Rázkódik bennem a köhögés, és ahogy kiszakad belőlem, elijeszti a fenevadat, de az nem megy messzire, mindig itt hallom förtelmes szuszogását. S ha volna erőm Cenkre vagy Pestre utazni, tudom, hintómat végig követné. IV Mondják, az anyagnak lelke van. És van-e a léleknek anyaga? Fekete Magyarország, fekete zongora, vajon a teremtő miért lehelt fekete lelket az anyagba? A lélek anyaga is fekete, akár a láz, mely folyton vágtázik bennem, s amelytől talán még egyszer megment a Magnesia Meteorica, az égből érkező medicina. Túlságosan jól érzik magukat bennem a mérgek és a nyavalyák. Túl fognak élni, még tetemem is zabálni fogják. De ők még nem tudják, milyen rövid az út a lakomától a latrináig. Küzdöttem, Isten, ahogy kérted. Csak azt a véget ne akard, hogy elfogadjam, mindent megteszek, ha kéred, még bukfencet is vetek neked, hogy megvidámodj, és valami szebbet kitalálj. V A világot körbefutja egy kiáltás, mely senkihez nem tartozik, és tán épp ezért mindenki ismerősnek érzi. Egy jajba kapaszkodunk? Csak nem az Istené ez a hang? Kiáltott, mert látta, hogy ez rossz. A végső csónakot most faragják, a végső evezőkhöz most vágják a fát. A holtak szigetén fog kikötni, várják az élő csontokkal zsúfolt katakombák. Egyetlen útja ez lesz. Rakománya az emberiség. VI A tékozló atya fiához nem mehet haza. Szégyene vándorrá tette, de mozdulni mégis képtelen. A fiú mindennap atyját siratja, és soha nem az elvesztett örökséget. VII Engem kivégzett ez a nap, jeltelen ágyba temetnek. Érzem az utolsó csókok ízét a számhoz tartott feszületen.

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!