NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-12-09 08:32 Összes olvasás: 85126| 838. | [tulajdonos]: A vádlottak padján 83. | 2024-05-10 09:55 | A szomorúságról
Érdekes az ember és a gondolkodása. (Ma nemzetünk nagy művésze, Győzike (!!) ötven évesen arról polemizál a közösségi oldalán, hogy ilyen idősen az embernek olyan arca van, amilyet megérdemel. Hmmmm….) Sokszor „rám szóltak”, kérdezték tőlem, miért vagyok szomorú. Hmmmm… A kiabálás, zajongás, harsogás nélküli élet nem egyenlő a szomorú élettel. Számomra elképzelhetetlen az, hogy az „alapállásom” olyan legyen, hogy mindig fülemig kell érjen a szám, mindig nevetnem kelljen, és egy mondatot ne mondjak ki anélkül, hogy ne emelném fel a hangomat. Nem is értem az ilyen embereket: mikor van olyan pillanatuk, amikor CSENDBEN vannak? Hát „ezeknek” minden nap farsang van? Ki elől, mi elől MENEKÜLNEK ilyen kétségbeesetten, hogy állandó kényszermozgásokkal és röhögő rohamokkal palástolnak VALAMIT? Mit palástolnak? Mi a baj, emberek, mondjátok!!!?? Segíthetek?
Az ember az arcáért ötven-hatvan-hetven évesen nem EGYEDÜL felelős. Ha meg sem látszik rajta a KOR, azt annak is köszönheti, hogy jó géneket örökölt. Vagy annak, hogy soha sem dolgozott megerőltető, nehéz munkát, hogy soha sem volt anyagi gondja, hogy nem kellett stresszelnie azért, hogy elromlott a mosógép, most mi lesz? Ilyen életet élt a mi kedves Győzikénk is, láttuk, hiszen élete „nyitott könyv” előttünk, mára még sz.rni is csak kamera előtt tud. És ebből él, és ezt tartja MUNKÁNAK. És vidám, és kamu veszekedéseket produkál a sikerért, mert egyébként semmi gondja. Szívesen megírtam volna neki, hogy kíváncsi lennék az arcára akkor, ha az eltelt ötven évéből mondjuk 25-öt valódi munkával töltött volna, vagy épp munka nélkül egy düledező viskóban. Vajon mivel magyarázná (már és ha) azt az arcot? Mivel mentegetné magát akkor, ha most dicsekszik babapopsi (plasztikázott testével) arcával?
Olyan világot élünk, hogy az emberek nem látják a „színeket”, csak feketét és fehéret ismernek fel. Ami ezeken kívül esik, az számukra ismeretlen. Aki eddig követte írásaimat, tudja a választ, miért jutottunk idáig. De azt nem biztos, hogy ő is meg tudná mondani (ahogy én sem), hogy MIÉRT van ez így? Hanyatlunk, vagy épp a civilizáció fejlődése hozza magával azt, hogy RÁBÍZUNK mindent a technikára, VAGY MÁSRA, és mi CSAK ÉLVEZNI AKARJUK AZ ÉLETET?
Aki szomorú, az nem elveszett, nem reménytelen. Aki ír, vagy költ, vagy más alkotó munkát végez, épp a reményét fejezi ki: elégedetlen, változást akar, nem rosszabbat, hanem jobbat, nem ürességet, hanem tartalmat, mélységet, elmélyülést, odafigyelést és így tovább, és így tovább. S ha az ilyen embernek az arca netán szomorúságot tükröz, az csak azért van, mert a külvilág, az emberek nem ismerik fel a nüansznyi különbséget az igazi és levethetetlen szomorúság (mondhatni depresszió), és az „érted vagyok szomorú, nem ellened” életérzés között. Az ilyen ember (magamat is ide sorolom) élete sem csak búslakodás, ó, dehogy!!! Ezer és ezer örömre okot adó esemény van életemben nekem is. Örülni és nevetni is tudok, sőt, kacagni és harsányan röhögni is ha úgy adódik, de meg tudom állni azt is, hogy csendesen figyeljek arra, aki beszél, és KOMOLYAN vegyem a mondatait. (Sokszor nagyon nehéz megállni nevetés nélkül néhány ember panaszáradatát, mert nem lehet tudni, hogy az valóban panasz-e vagy épphogy dicsekszik.)
Légy szomorú, légy vidám, légy harsány, légy odafigyelően csendes. Mindegy is, élj. De tudd, hogy épp mit csinálsz, s azzal mit okozol: először is MAGADNAK, másodszor a KÖRNYEZETEDNEK.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
