NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2026-05-15 12:56 Összes olvasás: 92296| 980. | [tulajdonos]: Salgótarjáni kiállítás megnyit | 2026-05-14 10:53 |
Parola 3: „…az emberi kreativitás szikráiban gyönyörködni”
2026-03-10
Brunda Gusztáv kiállításmegnyitója elhangzott a Dornyay Béla Múzeumban, Salgótarjánon, 2026. március 6-án. A szöveget változtatás nélkül közöljük.
Tisztelt szlovákiai magyar kiállító művészek, hazai művészek, tisztelt közönség!
Ez a mai nap, ez a mai alkalom számunkra – s titkon remélem, szlovákiai magyar barátaink számára is – kivételes ünnepi alkalom.
Amikor világunk hatalmi tébolyban tobzódó patás ördögei, mint fészket verik le a gyengébb népeket, életek millióit áldozzák fel saját érdekeik kiteljesítésének rút oltárán, azaz pontosan a semmiért, addig mi itt összegyűltünk ünnepelni, az emberi kreativitás szikráiban gyönyörködni. Mi ez, ha nem tömény dac és ellenállás az arany démonaival szemben? Mert ahelyett, hogy alázatot tanúsítanánk, azaz törékeny testünket sár- és vérdagonyában áldozatként gyaláznánk, mosolyogva diskurálunk az angyalokkal, pontosan mindazokkal és mindazzal, ami angyali minőség az emberi természetben.
Pedig ebben a teremben valószínűleg sokan emlékszünk Dürer „Az apokalipszis lovasai” című híres grafikájára, ami talán a világ legismertebb rajza. A pusztulás és halál szimbólumai között, a fő figura kezében, nem lesújtani kész akkori szuper fegyver, hanem a pénzváltók és más kufárok szimbóluma, a lesújtani kész aranymérleg látható! Figyelem, 1500 körül jártunk! Vagy éppen ma vagyunk?
Szinte összezavarodunk a ránk torlódó sűrű idő súlya alatt!
Múltunk szocializmusnak (ma egyre gyakrabban államkapitalizmusnak) nevezett korszakában, 17-18 évesen hetente elmagyarázták nekem a salgótarjáni Acélgyár egy gyáregysége „vörös saroknak” nevezett olajos fapadokkal telerakott, gyári portól terhes helyiségében, hogy a fizikai munka tartja el a szellemi munkát. Pedig a kissé fogyatékos, állandóan vigyorgó anyagmozgató gyerek is tudhatta, hogy amióta létezik emberi civilizáció, a szellemi munka (vagyis a társadalom szellemi dimenziója) tartja el, tartja fenn a napi létküzdelmeibe süllyedt embert. Ma már nem kérdés, hogy ez mindig így volt. Hogy a jövőben is így lesz, az főleg nem kérdés!
Ebből adódóan feltételezhető milyen kooperációknak lesz meghatározó szerepe a jövőben. Mi mentén dől el a történelmi jövő? Miről beszélnek itt ebben a teremben az azonos kultúrkörben szocializálódott művészek, akikről azt mondja Bernáth Aurél, hogy „A festő lélek egyike a világ legérzékenyebb műszereinek.”?
Miért fontos a szellemi párbeszéd ebben a rapid módon felkavarodó, s ha nem akarjuk is elhinni, rövid időn belül majd újra struktúrálódó világunkban?
Hölgyeim és uraim, ha eddig nem vették volna észre, művészeink a látszat és valóság dilemmáját átkarolva arról kiabálnak telitorokból, hogy „itt nem minden úgy van, ami úgy néz ki”! Ők pontosan értik ezt, mert látó emberek! A 61., azaz az idei Velencei Képzőművészeti Biennále koncepciójának megtervezője, azaz főkurátora az időközben váratlanul elhunyt Koyo Kouoh a művészeket olyan „látnokoknak” tekintette, akik segíthetnek újragondolni a jelenünket, és új világokat elképzelni.
Előre elnézésüket kérem a következő poénkodásért! Gondolom a jelen lévő helyiek közül többeket lerohanta a városuk egy kedves színfoltját jelentő, igen vicces fotós, hegymászó, barlangász barátunk egy kicsit hülyécske viccével. Ez a vicc Jancsiról és Juliskáról szól:
„Jancsi áll az Ipoly egyik partján, Juliska a másikon.
Juliska átkiált Jancsinak: Jancsi, vigyél át a túlsó partra!
Erre Jancsi: Juliska, vigyelek át? De hát ott vagy!”
Ha eltekintünk a vicc bugyutaságától és tágabb dimenzióból, megélt történelmi múltunk szemszögéből pillantunk rá, akkor máris más értelmet kap a fikciós karikatúra. Mert ki van ideát és ki van odaát? Ki viszi át és mit? S hová?
Ha a kérdéssorba beletesszük a társadalmi és a művészeti dimenziót, vagyis a problémát aktualizáljuk ebbe a szituációba, amelyben most éppen állunk, akkor könnyen felvetődhet bennünk, hogy mi nógrádiak kapaszkodjunk a felvidéki Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete művészeinek nyakába, hogy vigyenek át bennünket a túlsó partra – mert most, mintha ők lennének annak a Felső Magyarországnak, vagy ahogyan régen hívták Fehér Magyarországnak az aktív, cselekvésre kész utódai, a mai Szent Kristófok, akiknek vállára ülve és megkapaszkodva –, hogy szellemi hazánkba újra hazataláljunk. Mert mint mindannyian tudjuk, lényegünk szerint ugyanahhoz a „géniuszhoz” tartoztunk egy évezreden át. Az allegória, amit felvillantottam, ennek a kiállításnak a kontextusában is megáll, nem csak a tágabb, Hamvas Béla szerinti négyből az északi géniusz viszonylatában, hiszen a MAMSZE mint szervezet profizmusa, egyértelmű számunkra.
Itt és ott, ideát és odaát, mintha folyton változó viszonylatok lennének, főleg a posztmodern és a kortárs művészi gondolkodásban, ahol ellégiesednek, vagy egyenesen eltűnnek a vésett igazságok, öröknek hitt tézisek. Vagyis az igazság inkább már nézőpont kérdése. Gyorsan változik a világunk, nem árt felfogni! – mondogatjuk is nap, mint nap, társalgó szobáink sarkaiba húzódva, itt a határmenti rozsdaövezetben. Ott, ahol egy évszázaddal ezelőtti gazdasági és szellemi, de mindenképpen történelmi munkamegosztási rendszereink szétverése előtt, teljes erejében hatott és közvetített is a Duna-Ipoly vonalától, a Sajó és a Hernád térségétől az Északi-Kárpátok lábáig terjedő északi géniusz.
A posztmodern és a kortárs szemléletmód (a művészi szemléletmódot tárgyiasulva, objektiválódva nevezhetjük stílusnak), önmagában nem kvalitási kérdés, hanem csupán a művészi reflexió megjelenési formája, módja. A kvalitás, a művészi minőség, bármelyik szemléletmódban születik is a mű, vagy van, vagy nincsen. Ezt a kérdéskört azért emeltem ki, mert itt kiváló műveket láthatunk és ha valaki progresszív szemmel inkább az un. kortárs szellemiségű műveket keresné, javaslom mégis lépjen vissza egyet és próbáljon tiszta tekintettel tisztelegni a bőségesen megjelenő minőség előtt!
Ezen a ponton eszembe jut Makovecz Imre mondása, amelyet éppen itt Salgótarjánban is hallottam a szájából – miközben a nyolcvanas évek végén beszélgetés közben paradicsomlevet kortyolgattunk az egykori Karancs Bisztróban és arra várakoztunk, hogy a mester megnyissa egy csepeli munkás grafikus kiállítását –, akinek gondolata valahogy így szólt, nem szó szerint idézve: a szellemiség olyan a társadalomban, mint a víz a földben, áramlik. De, ami négy méterről fakad, azt nem iszom.
Legyen ez a legfontosabb! A művekben is keressük az artézit, s persze azért nagyvonalúan legyünk elnézőek a művészi formajátékokkal szemben is! Miért ne?
Bernáth Aurél írja a naplójában: „…a festői világ érzékletes, egyben nagyvonalú felfogása minden kompozícionális eltévelyedést, sőt felkészületlen rajztudást magával ragad, egekbe emel és feledtet.”
A Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete közel harminc éve rendez kiállításokat és kulturális programokat lokális és regionális szinten. Az 50 fős, folyamatosan frissülő tagságot művészek, építészek, művészettörténészek alkotják. Szlovákiában, a komáromi székhelyű Limes Galériával szorosan együttműködve éves szinten rendez az egyesület válogatott, csoportos kiállításokat tagjai számára, amelyeknél egyre szélesebb hazai és nemzetközi közönség elérésére törekszik. A tagok munkáját hivatott segíteni kiállítások, szimpóziumok, panel beszélgetések, workshopok szervezésével. A közművelődési és kiállítási programokat az egyesület aktív tagjai formálják, az infrastrukturális hátteret és a koordinációt az elnökség munkája és Komárom Város Önkormányzatának támogatása biztosítja.
Az egyesület az elmúlt években kiállításokat rendezett a helyi, azaz a komáromi fórumként működő Limes Galérián kívül pl. Egerben, Lábatlanon és itt Salgótarjánban. A MAMSZE tagságában jelentősebb teret képvisel a közép korosztály és a fiatalok.
A Balassi Bálint Asztaltársaság Egyesület (mint művészeti társaság), szinte a MAMSZE-val paralel módon működik. Elődünk, a „Balassa Művészeti Társaság” mintájára – amely hol asztaltársasági, hol egyesületi formában 1933-tól 1940-ig létezett –, 1988-ban alakultunk újjá és követve a két nagy háború közötti bevált szerveződési kereteket, egy képzőművészeti és egy irodalmi tagozatot működtetünk. Művészeti tevékenységeinkhez, a városunktól támogatásképpen a meglévő intézményi infrastruktúrák alkalmi használatának lehetőségeit kapjuk, s persze eseti, projektjeinkhez kötődő szerény anyagi juttatásokat is. A szükséges forrásainkat magunk teremtjük elő, mint e kiállítás költségeinek nagyobb részét is, miközben tudjuk, hogy ha a Dornyay Béla Múzeum nem áll mellénk és nem biztosít ilyen reprezentatív kiállító teret, esélyünk sem lett volna ma együtt lennünk. Táraságunk teljesítménye az Észak-Magyarországi régióban példa nélküli. Legyen bár Miskolc régiós székhely közel 160 ezer fővel és egyetemi város, legyen bár Eger középváros 52 ezer fővel és döntően humán profilú egyetemmel, mégsem mutathatnak fel olyan művészeti társaságot, amely 38-adik éve folyamatosan működik.
Az elmúlt 38 évben közel 50 kiállítás megrendezése és mintegy 30 irodalmi-művészeti antológia megjelentetése áll mögöttünk. A társaság a képzőművészek, írók szellemi „gyűlhelye”, rendszeres műhelymunkával, szinte teljesen a maga kreatív erejéből.
Mégis, szerény mecenatúránkból adódóan a helyi társadalomban elfoglalt súlyunk összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a szlovákiai MAMSZE-é.
Jelenlegi kiállításunkon látható helyi művészek munkái egyfelől az Asztaltársaság képzőművészeti tagozatának tagjaitól, másfelől a START 20:10 képzőművészeti formációba társult helyi képzőművészek műveiből álltak össze. A két csoportosulás között nincsen éles határ, inkább az egészséges átjárás jellemző.
Meg kell állapítanunk, hogy az Asztaltársaság művészei körében, az utóbbi 20 évet tekintve, tapintható minőségi fejlődés figyelhető meg. Ami persze nem csupán endokrin erőinknek, hanem kitekintéseinknek, művészeti kapcsolatainknak is köszönhető, beleértve az alkotó táborokat, az ország különböző pontjain történt kiállítási részvételeinket, és persze a MAMSZE-val végzett közös projektjeinket.
Enyedi Ildikó filmrendező mondta a minap egy művészeti portálnak adott interjújában: „Én gyermekkorom óta úgy érzem, hogy valamiképpen a létezésemet újra és újra igazolnom kell valamivel, amit létrehozok, amit magam és a világ közé helyezek.”
A művek létrehozásának talán ez is egy igen jelentős motivációja, patrona. Vagyis a közösség szolgálata. Valóságos csoda lenne, ha ez a motívum nem vált volna a miénknél jóval erősebbé a határon túli magyar barátaink esetében! Ahol a közösségi szövetben igencsak felértékelődik minden szellemi kötőanyag.
Lehetséges, hogy ebben az összefüggésben érthetjük meg azt is, hogy a szakmai kommunikáción, mint fontos tanulási formán kívül, miért verbuválódnak alkotó közösségekbe a művészek.
A szlovákiai MAMSZE számunkra mintát és példát is jelent a professzionális művészetszervezésben és a művészetmunkában. Mi a MAMSZE-ra úgy tekinthetünk, mint egy nagy testvérre, itthonról odaátra! Számunkra lenyűgöző, amit végeznek a képzőművészetek és az építészeti prezentációk terén! Teszik kitartóan, folyamatosan és koncepciózusan. Amikor a MAMSZE honlapján, az egyesület művészeti arculatát írja körül Wehner Tibor művészettörténész, olyan, mintha gondolatait, meglátásait az itt látható
„Parola 3” kiállítás anyagáról írná, beleértve a nógrádi művészek műveit is, s talán nem véletlenül:
Idézem: „A … művészeti egyesület kiállítása, … nem hathat a mindent elsöprő meglepetés erejével: a tárlaton a jól ismert, munkásságukat évtizedek óta, vagy a közelmúlt évei során … alkotók mutatják be… A képző- és iparművészek termését vizsgálva… nem fedezhetünk fel, és így nem is jelölhetünk meg valamifajta helyi jellegzetességeket, karakteresen e művészközösséget jellemző vonásokat, markáns stilisztikai vagy tartalmi összefogó jegyeket. Csupán azt regisztrálhatjuk, hogy technikai és anyagalkalmazási sokrétűség, műfaji változatosság, és a hagyományos műformák kultiválása, a klasszikus modernista műtárgyalakítási gyakorlat jellemziaz egyesület tagjainak munkálkodását. A figuratív nyelvezet éppúgy jelen van, mint a nonfiguratív megjelenítés, a valóságidézést és az elvonatkoztatást is éppúgy árnyalhatják az expresszív alkotói szándékok és nyomhagyások, mint a lírai-meditatív, bensőséges vallomások…“
A jelenlegi, salgótarjáni tárlat megismételhetetlen egyediségét a kiállított művek párbeszéde adja. A művek, mint felfokozott szellemi-lelki-társadalmi képződmények, itt és most, egymásra reflektáló állapota. Mert sem korábban nem létezhetett és már soha nem lesz az a konstelláció, az a szellemi erőtér, ami itt és most létrejött. Ez az erőmű, amíg itt áll a kiállítás hatni fog, s rezgései felfoghatóan messze túlmutatnak helyi társadalmunk, döntően a szociális létbe ragadt állapotán. Pironkodás és álszerénység nélkül mondom ki: MOST, ITT, ez a kiállítás egy fontos művészeti jelenség! A szlovákiai magyar művészekkel közösen rendezett 7 parolánk legszínvonalasabb kiállítását sikerült létrehoznia a két partnernek, a harmadikat itt Salgótarjánban.
Hölgyeim és uraim!
Ma igen nehéz művésznek lenni. A túlfűtött, túl zajos, paródisztikusan populáris, döntően megtervezett, szervezett és irányított, célracionális hálózatok algoritmusokká szervezett üzeneteinek korában, azaz kifeszített világunkban, az őrületig fokozott információs zajt a művésznek le kell választania a tudatáról, vagy legalább el kell tudni távolodnia a fojtogató öleléséből, mert másként képtelen tiszta szemmel ránézni az egészre, hogy meglássa a részek áramlását és ezáltal újra az egész működési módját. Talán így lehetnek a mai művész meglátásai relevánsak! S még így sem biztos, hogy azok lesznek! De ha mégis sikeresen megoldották a folytonos szellemi dekonstrukció és konstrukció kínjait, és a művészi kifejezés eszközeinek birtokába jutnak, kezük között megszülethet a mű, amely letisztult üzenete elérhet más lelkeket és a humánus létezés megélésének óhaja felé mozgósíthatnak.
Még akkor is így van, ha egy művet, valójában soha nem lehet megérteni, mint ahogyan magát az alkotót sem lehet a művein keresztül. Minden mű és minden alkotó mögött ott van egy titok, sejtelem, meg nem fejthető izgalom. Így tehát egy műtárgyról valójában csak sejtelmeink lehetnek. S most természetesen nem a művek érzékelhetőségének befogadói korlátairól beszélek. „Minden mű a tudás és szándék nagy igazsága.” (Cs. Szabó László) Ezért tehát egy képet kiállítani nagy bátorság, mert igen nagy kitettség a művész részéről.
Köszönet a művészeknek a bátorságukért!
Mert mi is hát a művészi munka? Ez a munka nem más, mint létezésünk folytonos értelmezéskísérlete, és ezáltal a világ meggörbült, eldeformálódott, berozsdásodott csapágyai által szétmart „gyémánttengelyének” egyengetése, javítgatása.
Művész barátaim! Ne féljetek ettől a felelősségtől még akkor sem, ha olykor féltek!
Amennyiben igaz és hiteles munkásai vagytok az élet lényege szerinti értetésének és éltetésének, akkor tudnotok kell, hogy sokkal több múlik rajtatatok, mint azt sejtitek!
Ha valami még segíthet ezen az össze-szétzilált, megcsonkított és vért verejtékező világon, akkor az, csak a művészet lehet!
Barátaim! Ha van bátorságunk a lényegig merülni, akkor pontosan láthatjuk, hogy csak a HIT és a művészet van és semmi más! A többi csak szétpergő homok.
(Mondom én a nem hívő, de nem is pogány, amúgy a művészetek rajongásában élő salgótarjáni proletár!)
S végül, minden ármány és cselvetés ellenére:
Éljen a kultúra központú civilizáció!
Éljen a művészetközpontú kultúra!
Éljenek a Kárpát-medencében élő népek saját hagyományai!
Éljen a sokszínű, megújulásra mindig kész saját tradíciónk!
Köszönöm a figyelmüket!
Örüljünk együtt az itt látható műveknek!
A képek szerzője: Á | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
