NAPLÓK: (V)égkiárusítás Legutóbbi olvasó: 2024-11-18 21:11 Összes olvasás: 12965| 4. | [tulajdonos]: 04 | 2007-08-02 15:08 |
Aztán mégis felkelt a Nap. Vérvörös fénnyel sütött be az ablakon, át a függöny résein. A menetrend szerint közlekedő kukáskocsi most is felverte, mint minden reggel, amikor magába öntötte a szelektív hulladékgyűjtőbe dobált üvegeket.
Tudta, hogy kelnie kell, várja a munkahely, az egyetlen hely, ahol valamiért még várják, számítanak arra, hogy megy. Ha most ezt is elvesztené, teljesen kicsúszna a talaj a lába alól. Most nem volt ereje arra, hogy belegondoljon, miért csinálja nap, nap után.
Megint megfogadta, legalább ezredszer, hogy nem keresi ma a pasit. Nem hívja fel, megvárja, amíg majd ő telefonál. Tette ezt abban a biztos tudatban, hogy estére megint elkurvul majd annyira, hogy nem bírja tovább, és felhívja. Az eszével pontosan tudta, hogy hagynia kellene, nem kellene még jobban belemásznia az életébe. Azt érezte, önző volna elmondani neki, mit érez. Ha elmondaná neki a vágyait. És azt is érezte, a másik nem értené, miről szólnak azok.
Nem akarta magát megszereztetve megszerezni a másikat. De nő volt. Megvolt benne a vágy, hogy tartozzon valakihez, aki biztonságot ad neki.
Elindult a HÉV felé. A napi első cigaretta már a liftben a szájában lógott. A mai napja is sűrű lesz. Tele volt írva a naptárja. És akkor még nem is sejtette, mennyire tele. Gyermekelhelyezés, sérülten született baba, kilakoltatás. Estére teljesen szétesett. Tudta, hogy nem bír hazáig elmenni. Felhívta a pasit. Ő éppen aludt. Nem akarta zavarni. Megbeszélték, hogy majd később keresi.
Pedig szüksége lett volna rá. Pár vigasztaló szóra, egy érintésre, ölelésre. Semmi egyébre.
Azt érezte, hogy bajban van. Hetedik éve dolgozik a szociparban, ugyan annál a cégnél. Azt érezte, már nem alkalmas erre a munkára. Nem tudta letenni a munkát, ahogy kilépett az ajtón. Pedig ez volt a fogadalma: a munkát nem keverni a magánélettel.
De ez a nap nagyon a lelkébe mászott. Nem a hozzáértésén múltak a dolgok. Ezt nem fogadta el. Emberként bántották meg.
Lement a kocsmába.
Sokára ért haza. Csak zuhanyozni maradt már ereje és ez így volt jól. Nem akart gondolkozni, nem akart érezni semmit már. Csak aludni vágyott.
| |
| 3. | [tulajdonos]: 03 | 2007-07-19 15:52 | Nem értette a világot. Nem értette és már nem akart benne élni. Már nem akarta, hogy nap, mint nap látnia kelljen a valóságot, vagy azt, amit annak vélt. Nem akarta látni a szegénységet, betegséget, öregséget. Látni a sivár és üres felszín alól előbukkanni a borzalmas mélységet, ahol szenvedés van, pusztulás és halál. Azt, hogy mennyire közönyösek az emberek. Élnek a világban és semmi más nem fontos nekik, mint a saját boldogságuk – akár más kárán is, elnyomva, eltaposva azt, ami más, ami szép is lehetne.
Még nem a halálra vágyott, csak az eltűnésre, hogy megszűnjön a körülötte lévő közöny, hogy előtűnjön az éj bársonyos sötétje a komor és fekete világ alól.
Nagyon magányosnak érezte magát. Idegennek a világot és nem találta a helyét. Egyedül volt és félt. Úgy érezte, mindenki bántja. És ő hagyja, mert arra sincs ereje, hogy odébb kússzon. Csak feküdt, kapaszkodott a saját kezébe, az egyetlen dologba, amibe mindig kapaszkodhatott.
Meredten nézte a plafont és látta, hogy az árnyak hogy kúsznak tova, együtt a Holddal. A világ elrohant mellette. Mindenki sietett valahová. Úgy érezte, otthagyták, ő már nem számít senkinek. Ezért neki sem számíthat senki.
És akkor jött megint a rémálom, kötőtű a csecsemő fejében, felordított, csak ő hallotta, mert senki nem volt vele otthon, ha ezt az albérletet annak lehetett nevezni. Ült a konyhában egy darabig, kerülgette a tükröt, és nem igazán bánta, ha nem jön el a nyári reggel.
Visszament a szobába. Hanyattfeküdt az ágyon, bámulta egy darabig a plafont. Nem maradt már ereje. Semennyi sem maradt. Hagyta, hogy átjárja testét a félelem. Eljusson minden idegvégződésébe. Eljusson a lelke legmélyébe. A poklok poklát járta. Látta az egekig felcsapó lángokat, a bőrén érezte a forróságot. Nem bírta tovább, elmerült a sötét éjszakában.
Álmában érezte, ahogy valami forró folyik végig a karján. A saját vére volt. Folyt és ezzel minden elveszett számára. Nem értette, mi az a nagy zaj, majd rájött, a maradék vér dobol a fülében. Először halkan, majd egyre hangosabban. Végül már semmi mást nem hallott ezen kívül
| |
| 2. | [tulajdonos]: ma | 2007-07-19 15:51 | A pályán két csapat. Tizenegyen ellened, tízen veled. Veled vannak, és mégis idegenek. Ők a családod, a kollégáid és az úgy nevezett barátok. A másik csapat ugyan ez. Te is ott vagy közöttük. Önmagad önmagad ellen. Test a test és lélek a lélek ellen. És, hogy kitől és mikor kapsz labdát, sosem tudhatod előre. Néha a szabályok sem tiszták neked. Partjelzőnek ott az egész világ, bírónak az élet. Felügyelik, hogy ne szaladj a vonalakon túl, és ha mégis megteszed, leírnak a normálisak közül.
A bíró lapokat oszt, hogy beválthassa egy kiállításra. Amikor még folyik a játék, de ebben már semmi szereped nincs. A dolgok nélküled mennek tovább.
Hiszen én nem értek a focihoz. -gondolta a lány. Nem értem a szabályokat. Úgy, mint az élet szabályait sem. Ha vannak egyáltalán. Azt látom, hogy meccseket játszanak körülöttem, hol az egyik, hol a másik győz, előfordul, hogy mindketten vesztenek mégis. Történnek dolgok, folynak harcok és én már nem akarok benne lenni. Épp eleget harcoltam már.
Harcoltam, amikor láttam egymásnak esni a szüleimet. Harcoltam, amikor el akartam menni tőlük. Harcoltam, amikor úgy éreztem, semmi sincs rendben körülöttem. Belefáradtam már, hogy mindig mindenki ellenem legyen. És idegenekkel legyek körülvéve. Akik azt mondják, ismernek, csak azért, mert látják a hibáimat. Ezért én is csak a hibáimat láttam sokáig.
Már megint sajnáltatod magad – gondolta és eszébe jutott egy régi történet: úgy érezte, minden összeomlik körülötte. A szüleihez nem mehetett vissza, és bár volt hová menni, nem érezte az a helyet az otthonának. Túl sokszor hallotta a mondatot, hogy ha nem tetszik, el lehet menni. Nem tudta, mit csináljon.
Ahhoz fordult, aki azt hirdette magáról, gyere, meghallgatlak, segítek. És ő ment. Elmondta, ami a szívét nyomta és csak ezt kapta: Sajnáltatod magad!
Megtört a bizalma az emberekben. Úgy érezte, elárulták, becsapták. Ő elmondott magáról mindent és kihasználták, hogy sebezhető. Azóta nagyon vigyáz arra, kivel mit oszt meg.
Még most is maga előtt látja a tetőtéri szobát. A kanapét, aminek a szélén ült. És a nő kárörvendő, diadalmas mosolyát, hogy lám-lám, kis hülye, idejöttél, megbíztál bennem, és most jól megkaptad. Hiszen az nem úgy van, hogy ha valami bajod van, akkor azt majd más megoldja helyetted. Különben is nincs olyan nagy gond, bolhából elefántot csinálsz, bevezeted a porcelánboltba, hogy összetörje a körülötted lévők életét. Te okoztad a bajt, aztán meg jössz sírni.
Véget ért a látomás. A lány arra gondolt, milyen jó, hogy elmúltak azok az évek. Titkon arra vágyott, hogy az élet többi része is múljon végre el. Gyáva volt. Szeretett élni, de nem bírta egyedül.
És most nem volt vele senki.
| |
| 1. | [tulajdonos]: nap - ló | 2007-07-19 15:50 | Hazafelé tartott. Jobbról a HÉV-Remíz, balról a víztorony. Már nem számított az sem, hogy esik az eső és hideg van.
Hazafelé tartott. Azon az úton, amin hónapok óta járt. Meddig jár még rajta? És miért pont azon az úton jár…
Számvetést készített az életéről. Van egy albérlete, amit alig tud fizetni, egy pasija, aki nem az övé. Van egy állása, amivel alig keres. Mása nincs, illetve van egy gitárja. Majd egyszer megtanul rendesen játszani rajta. Ha lesz, aki megtanítsa játszani.
Zenélni. Játszani az élettel, a harmóniával, a harmóniákkal. Legyen az gitár, vagy legyen az élet. Más nem kell.
Csak a biztonság hiányzik. A tudat, hogy van valaki, akihez tartozhat. Nem mindenek felett és mindenek ellen. Csak néha együtt úszni az árral, közös folyóban.
Hallgatni a hullámok csobogását. Belebambulni a Napba. Nem hiányzik más. És nem kell neki más.
Ott lenni a világ végén, ahol találkozni lehet a felhőkkel.
Túl szentimentális vagyok.- gondolta magában. Talán tudni kellene néha ennél kicsit tovább. Hiszen annyi mindent megcsináltam már másoknak. Úgy éltem, hogy mindenkinek jó legyen. De ez nem mehet így tovább.
Néha arra ébredek, hogy álmomban kötőtűt szúrok egy csecsemő fejébe, és akkor izzadva, borzadva nézek a tükörbe, csatakos testemen ott pihen az el nem követett bűn borzalma, és akkor csak annyit hajtogatok, hogy ez nem én vagyok, a nevem Viktória, győzni jöttem tehát, és nem mások ellen. Na, kezdődjön a meccs.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
